Mivel advent idején az emberek jóval visszafogottabb életet éltek, mint máskor, a szokásokon is érezhető ennek hatása. Látni fogjuk, hogy ebben a hónapban igen gyakoriak voltak az olyan népszokások, amelyek kisebb közösségekben zajlottak, mivel a résztvevők házról házra jártak, nem volt a falu apraja-nagyja együtt ezek alatt. Érdekes az is, hogy sok esetben ezek a hagyományok „boszorkányosnak”, ijesztőnek, sötétnek hatnak, s így különös kontrasztban állnak a karácsony fényességével.
Bár december 6-a már elmúlt néhány nappal, a hozzá kötődő népszokás olyan izgalmas, hogy mindenképpen érdemes szót ejteni róla. Noha a Mikulást egy jóságos, piros ruhás öregúrként ismerjük, aki ajándékot vagy virgácsot hoz a gyerekeknek, ez viszonylag új felfogása a Miklós-napnak. Valószínűleg osztrák eredetű, és a városi polgárság, illetve a falvak értelmisége révén szivárgott be a parasztság szokásai közé, ahogyan maga a krampusz szó is német eredetű.
Mielőtt a Mikulás megjelent volna, igencsak meglepő módon emlékeztek meg e napról a falvakban. A férfiak bekormozták arcukat, láncokkal és csörgő-zörgő eszközökkel, seprűvel szerelkeztek fel december 6-a estéjén, és házról házra jártak. Az utcán sétálókat megijesztették, a gyerekeket megimádkoztatták vagy vizsgáztatták. Egyes településeken a bajt, a gondot, a szegénységet igyekeztek elijeszteni a láncos férfiak, amiért cserébe a háziaktól jutalmat várhattak. Nem mindenki értékelte azonban ezeket a különös népszokásokat. Csepreg városában ugyanis 1785-ben szigorú szabályozással igyekeztek betiltani a Miklós-napi alakoskodást, mivel az zavarta az éjszaka nyugalmát.
A krampusz valószínűleg német nyelvterületről „érkezett” hozzánk. (Forrás: Flickr)
Luca napjához kapcsolódóan talán a lucaszék készítésének hagyománya a legismertebb. A babona szerint erre felállva a karácsonyi éjféli misén láthatóvá váltak a boszorkányok. Persze a szék készítőjének ezután haza kellett sietnie, és azon nyomban elégetni az alkotását, máskülönben a boszorkány megverte volna.
Ezen a napon a nők nem fonhattak vagy varrhattak, mert úgy tartották, így „bevarrnák a tyúkokat”, melyek így nem adnának több tojást. Ugyanígy különféle ráolvasásokkal, babonás tettekkel próbálták az aprójószágokat minél termékenyebbé tenni az asszonyok. A lucázás vagy kotyolás is a bőséges élelemellátást igyekezett bebiztosítani. Többnyire fiatal fiúk, gyerekek jártak házról házra, hogy az általuk elmondott rigmusok által termékennyé tegyék az állatokat – természetesen némi jutalomért cserébe. Ha valahol nem kaptak semmit, meg is átkozhatták az állatokat. A Luca-nap a gazdákat sem kímélte. Sok helyen szokás volt, hogy a legények az éj leple alatt szétszedték a háznál lévő szekeret, vagy leemelték a kaput, és a kútba dobták, vagy valamilyen lehetetlen helyen (például a tetőn) rakták újra össze.
A boszorkányok ellen is különös óvintézkedéseket tettek eleink Luca-napon. Az ólakat, ajtókat egyes területeken befokhagymázták, és a háziak is fokhagymát fogyasztottak lefekvés előtt az ártó szellemek ellen. Nem volt szabad semmit kölcsönadni, „kiadni a házból”, ugyanis ez is a rossz szellemek tevékenységét segítette volna elő a hiedelem szerint.
Karácsony másnapján, azaz István napján nem csak az e néven élőket köszöntötték fel. A Dunántúlon ilyenkor volt szokás regölni. A regölők általában fiatal fiúk, legények voltak, akik láncos bottal, köcsögdudával járták a falut. A háziaknak egészséget, bőséget kívántak, a fiatalokat összeénekelték, szolgálatukért pedig ételben és italban részesültek. A regölés dallama nagyon szokatlan, inkább egyfajta énekbeszéd, minden változatában megjelenik a refrén. Izgalmas az is, hogy egyes szövegekben keverednek a pogány hitvilág és a kereszténység szimbólumai is, miként azt az alábbi részlet is bizonyítja.
„Eljöttünk, eljöttünk szent István szolgái
Régi szokás szerint, szabad-e megtartani.
Haj regü rejtem, regü, regü, regü regü rejtem.
Amott eletkezik egy zöld pázsit,
Azon legelészik csoda féle szarvas,
Csoda féle szarvasnak ezer ága, boga,
Ezer mise gyertya,
Gyulladva gyulladjék,
Soha el ne aludjék,
Hej regü rejtem, regü, regü, regü rejtem.”
A bibliai történet szerint a hatalmát féltő Heródes király minden két év alatti fiúcsecsemőt megöletett, mikor tudomására jutott, hogy a zsidók királya, azaz Jézus megszületett Betlehemben. Őket emlegette a nép aprószentek néven, és róluk emlékeznek meg december 28-án. Nem meglepő, hogy az e napi népszokások is főleg a gyerekekhez kapcsolódnak. Egyes területeken a kisebb gyermekeket „mustármagért” küldték át a szomszédba, ahol a szokás szerint megvesszőzték, hogy egészséges legyen a későbbiekben, majd megjutalmazták helytállásáért. Voltak olyan tájegységek is, ahol vizsgáztatták az átküldött gyermeket. Megkérdezték tőle, hányan vannak az aprószentek, és akkor vesszőzték meg, ha nem tudta a helyes választ (a hagyomány szerint száznegyvennégyezer). Másutt a felnőtteknek vagy éppen a leányoknak is kijárt a vesszőzésből. Úgy tartották, hogy aki így járt, az nem keléses az új esztendőben, elkerülik a bőrbajok.
