A stresszel kapcsolatos kutatásai nyomán, első erről szóló publikációja 1936-ben jelent meg a Nature folyóiratban. A magyar közönség Életünk és a stressz című könyvét 1964-ben ismerhette meg.
Selye orvosként és kutatóként is rendkívül jó megfigyelő volt, és mindig arra törekedett, hogy magyarázatot találjon arra, ami nem volt érthető. Érdeklődésének középpontjában az állt, hogy szervezetünk miként reagál a környezeti és egyéb hatásokra.
Nevétől elválaszthatatlan a stresszelmélet, amit hosszú és alapos kutatómunkával dolgozott ki. Kísérleteiben a stresszingerek által kiváltott hormonális és szervi elváltozásokat vizsgálta.
A külső ingerek jelenlétének hatására a szervezetben beindul egy összetett folyamat, amelyet Selye János először általános adaptációs szindrómának nevezett el, csak később keresztelte a minden nyelven érthető stressz névre. Értelmezésében a stressz a szervezet bármilyen fizikai vagy pszichés terhelésre adott nem specifikus válasza.
Ebben a folyamatban a központi idegrendszer érzékeli a külső ingereket, melyekre válaszul a hipotalamusz aktiválja az agyalapi mirigyet. Az agyalapi mirigy által kiválasztott adrenokortikotropin hormon serkenti a mellékvese kortizon termelését. Megduzzad a mellékvese, miközben sorvad a csecsemőmirigy és a nyirokszövet.
Az általános adaptációs szindróma felismerésével Selye bizonyította a központi idegrendszer és az endokrin rendszer összefüggéseit, és igazolta a stressz kóros hatását is. A kutató a provokáló tényezőket gyűjtőnéven stresszoroknak hívta, míg az állapotot stressznek nevezte el.
Munkássága során Selye arra is rámutatott, hogy a stressz önmagában nem káros, sőt, akár nagyobb teljesítményt is kiválthat belőlünk. Károssá akkor válik, ha hosszan tartó, krónikus, ezáltal szervezetünk elkezdi felélni a tartalékait.
Selye kísérletei és megfigyelései során arra a következtetésre jutott, hogy egészen eltérő negatív hatásokra is nagyon hasonló lehet a szervezet válaszreakciója, amit három szakaszra bontott fel. Az első szakaszban beindul az „üss vagy fuss“ reakció, a szervezet felfokozott aktivitással reagál a stresszhelyzetre. A nem létfontosságú funkciókat átmenetileg blokkolja, miközben aktívabb működésre ösztönzi például a légzést vagy a vérkeringést.
A második szakasz egy alkalmazkodás a megoldatlan helyzet elviselése érdekében, ezt az ellenállás fázisának is nevezhetjük. Ebben a szakaszban a nehézségeket a szervezet már rutinosan kezeli.
A harmadik szakasz akkor következik be, ha ha a stresszhatás túl hosszú ideig vagy túl gyakran jelentkezik. Ilyenkor elérkezik a kimerülés fázisa. Míg az első két szakasz hasznosnak tekinthető, ez a szakasz már kóros, hiszen a tartósan fennálló megterhelés következményeként súlyos pszichés zavarok, vagy akár szív- és érrendszeri, emésztő- és immunrendszeri panaszok és hormonális zavarok is kialakulhatnak.
Kutatásai nyomán a közvélemény a stresszt elsőszámú közellenségnek kiáltotta ki, ezért Selye az 1960-as és 1970-es években új, egyértelműbb fogalmakat próbált bevezetni: a jót eustressznek, a rosszat pedig distressznek nevezte el.
Az eustressz egy olyan pozitív stresszfajta, amelyet jó dologként érzékelünk. Motivál, javítja a teljesítményt, aktivizálja a szervezetet. Pozitív stresszorok okozzák, amik izgalmat váltanak ki, és általában nem tart hosszú ideig.
A negatív hatású distressz szorongást okoz, csökkenti a teljesítményt, és egészségügyi problémákhoz vezethet . Az egészségkárosító hatás mértéke függ a stressz intenzitásától és időtartamától is.
A kétféle stresszről Selye nem csak tanulmányok tucatjaiban, hanem önálló kötetekben, például a Stressz distressz nélkül című könyvében is értekezett.
