Mindig vonzotta az orvoslás, kisgyerekként ő maga is átesett egy nagy műtéten. Szijártó Attila a sebészet kihívásairól és műtőasztal rejtélyeiről mesélt.
Őrületes mentális jelenlétet igényel a sebészi munka, hogyan lehet erre felkészülni?
Kitartónak és kudarctűrőnek kell lenni, mert a befektetett energia sokkal több mint amit megtérülésként látunk. Rengeteg tapasztalatot kell gyűjteni és nagyon sok szabadidőt kell rááldozni, ez nem 8 órás munka.
Fontos a stressztűrő képesség is, amiben később lehet szinteket „ugrani”, de stressztől mentes sosem lesz. Felvágni valakinek a hasát a műtőasztalon az első két évben még nagy dolog, utána már máson lesz a hangsúly. Az autóvezetés is addig stresszhelyzet, amíg meg nem tanul az ember közlekedni.
„Az orvoslás egy konzervatív tudomány, tehát az adat, információ, tudás, bölcsesség Maslow-piramisában nem lehet kihagyni lépcsőfokokat”
Ön miért választotta ezt hivatásának?
Nekem nagyon speciális kötődésem van a sebészethez, mert 4 éves koromban volt egy nagy szívműtétem, ez valahol mélyen mindig ott dolgozott bennem. Pozitív hatással voltak rám a “fehér köpenyes varázslók”, a furcsa, de jó szagú, tiszta, rendezett orvosi rendelők.
Egy gyerekkori élménynél azért több kell ide, nem igaz?
Sok minden izgalmas volt benne. Talán türelmetlen vagyok, de számomra az volt a legvonzóbb, hogy azonnali eredményt tarthat a kezében az ember. A sebészetben van egy gyors válaszkészség, pragmatikus gondolkodás, a gyakorlatiasság, megvalósíthatóság, és kár lenne tagadni, minden sebészben van egy pici nárcizmus is. Ez róla is szól, a saját teljesítményének a megmutatásáról.
Vonzó, hogy a sebésznek stresszhelyzetben kell produkálnia?
Így van. Ami a műtőasztalon történik, az egyszeri és megismételhetetlen. Szerintem nincs olyan, hogy rutinműtét, minden ember más és más. Kicsit olyan ez mint a hazaút. Van, hogy szakad az eső és előfordul, hogy labdázó gyerek ugrik ki elénk, szóval rutin hazafelé út sincs.
Arról nem beszélve, hogy ahol a beteg öntudatlan állapotban rábízza a testét az orvosra, az egy végtelen bizalmi helyzetet tükröz. Nyilván más, amikor valakit félholtan betolnak egy baleset után, de tervezett műtétnél kialakul egy olyan erős orvos-beteg kapcsolat, ami más szakmában talán ilyen erősen nincs meg.
Mi a legnehezebben feldolgozható?
A fiatal páciensek elvesztése, sajnos egyre több a daganatos beteg, ezzel nagyon nehéz megbirkózni. Persze, elvileg nem visszük haza a munkánkat, de ilyenkor azért mindenki mélyen érintett. Az is borzasztóan rossz érzés, ha valakit nem tudunk megmenteni és a műtőasztalon hal meg. Extrém ritka, de annál meghatározóbb esemény a sebész életében. Még ha minden biológiai törvényszerűség azt is mondja, hogy így kellett történnie, abban a pillanatban mégiscsak a sebész kezei között hal meg valaki.
Mi adja a legnagyobb feltöltődést?
A pozitív kimenetelű esetek, hiszen minden gyógyult eset örömteli pillanatot hoz. Vagy az, ha az ember új lehetőségeket, technikákat próbálhat ki és az működik. Azért mikor egy ködös novemberi délelőttön egy korábbi betegem ír nekem, hogy Önnek hála ma van a sokadik évfordulója, hogy egy újabb születésnapomat ünnepelhetem, akkor az egy megerősítés abban, hogy az ember jól csinálja a dolgokat orvosként.
Szijártó Attila válaszolt arra is, hogy mit gondol a pályakezdő orvosokról, mennyiben változott meg az orvoslás az elmúlt néhány évtizedben és mi célt szolgál a Fiatal Sebészek Szekciója.
Interjúnkat teljes terjedelmében friss kiadványunkban olvashatod, amit itt, hírlevél feliratkozás után, kedvezményesen rendelhetsz meg:
NÉVJEGY:
