A figyelem ma vagyon: őriznünk és gyarapítanunk kell – interjú Aczél Petra kommunikáció-, újmédia- és jövőkészség-kutatóval

A mesterséges intelligenciáról ma egyszerre beszélünk lelkesedéssel és szorongással: egyesek felszabadító technológiát, mások fenyegető jövőt látnak benne. Aczél Petra kommunikáció-, újmédia- és jövőkészség kutató szerint nem az a legfontosabb kérdés, hogy mit tud majd az MI, hanem az, hogy mi, emberek mit tudunk majd az MI korában.

A pályádat a nyelvészet felől indítottad. Hogyan vezetett innen az utad a kommunikációhoz és a mesterséges intelligencia világához?

Nyelvészetből doktoráltam, de már akkor is a retorika volt a fő témám, ami számomra mindig is sokkal több volt mint beszédtechnika: az érdekelt benne, hogyan hatnak egymásra az emberek, hogyan teremtenek kapcsolatokat, miként képviselnek ügyeket, és mindez milyen társadalmi, technológiai és hétköznapi következményekkel jár. A kommunikáció aztán természetes módon lett a terepem: ez az a terület, ahol ezek a kérdések nagyon sűrítetten jelennek meg.

Sok intézményben és sokféle szerepben dolgoztál. Miért volt fontos számodra ez a sokirányú tapasztalat?

Azért, mert meggyőződésem, hogy kommunikációt ma nem lehet hitelesen tanítani pusztán elméleti megközelítéssel. Hiszen ez nem egy elvont jelenség, hanem a hétköznapjaink aktuális tapasztalata: benne kell len ni az élet sokszintű sodrásában, hogy a fiatalok vagy idősebbek számára is valódi mondanivalónk legyen. Nekem ezért volt mindig fontos, hogy az oktatás és a kutatás mellett a munkapiacon is jelen legyek. Nagyon sokat adott a vállalati mellett az akadémiai közeg, az intézményi kommunikáció, az egyetemeken eltöltött idő és az is, hogy különböző szellemi közegekben próbálhattam ki magam.

Most többek között a Széchenyi István Egyetemen vezeted az MI és Jövőstratégiák Központot. Mit jelent ez a gyakorlatban?

Azt, hogy megpróbálunk felkészül ni valamire, amiről még senki nem tudja pontosan, milyen lesz. Ez talán furcsán hangzik, de ma valóban ez a helyzet. Nem az a kérdés, hogy egyetlen jól körülírható jövőre készülünk-e, hanem az, hogyan tudunk rugalmasak és felelősek maradni egy gyorsan változó világban. A központ feladata éppen ezért az, hogy kereteket, szempontokat, szabályozási és működési lehetőségeket vizsgáljon, és segítsen eligazodni ebben az új helyzetben.

Sokan vagy túl optimistán, vagy túl sötéten beszélnek a mesterséges intelligenciáról. Te hogyan látod ennek a technológiának a jövőjét?

Valóban, legalább háromféle beszédmód létezik. Van egy hurráoptimista, amely szerint jön a bőség kora, minden mindenkinek könnyebb, demokratikusabb, prosperálóbb lesz. Emellett él az az apokaliptikus hozzáállás, amely szerint az MI kiszorít ja vagy akár megsemmisíti az embert. Aztán ott a nagy képet kevésbé, inkább a részleteket néző techbeszéd, amely az újításokra, fejlesztésekre koncentrál. Én egyik szélsőséggel sem értek egyet, inkább arra figyelmeztetnék, hogy nagyon óvatosan bánjunk a nagy jóslatokkal. A jövővel kapcsolatban szerintem a legfontosabb az, hogy ne veszítsük el a saját ítélőképességünket.

Korábban azt mondtad, hogy nincs olyan, hogy „az MI”, csak különböző modellek és platformok vannak. Mi ért lényeges ez?

Azért, mert sokan úgy beszélnek az MI-ről, mintha valami homogén egység lenne, ami körülvesz minket, mint a levegő. Pedig ez nincs így. Különböző rendszerek, modellek, platformok léteznek, és mindegyik másra jó. Az első kérdés tehát mindig az, hogy mit, mire és miért használunk. Ha ezt nem tesszük fel, akkor könnyen összemossuk a lehetőségeket és a célokat, az esetlegest és a tudatost.

Többször hangsúlyozod, hogy a magyar nyelv és kultúra szempontjából is fontos kérdés az MI. Miért?

Mert a gondolkodásunk, a kultúránk, a hétköznapi valóságunk az anyanyelvbe ágyazott, és ez a nyelv számunkra a magyar. Ezért nem mind egy, hogy az MI-rendszerek mennyire értik, mennyire torzítják vagy mennyire képviselik a magyar nyelvi és kulturális valóságot. Nagyon fontosnak tartom azokat a fejlesztéseket, amelyek magyar nyelvű szövegek fel ismerésével, ellenőrzésével, értelmezésével foglalkoznak. Ez egy kicsi piac, nem feltétlenül fog érte sorban állni a világ, ezért nekünk is van felelősségünk abban, hogy támogassuk ezeket az újításokat, kezdeményezéseket.

Mit tanácsolnál azoknak, akik ma szeretnének tudatosan viszonyulni az MI-hez?

Azt, hogy ne a fejlesztőkre bízzák a saját életüket. Ne csak azt kérdezzék, mit tud egy-egy rendszer, hanem azt is, hogy én mire akarom használni, milyen értékrenddel, milyen következményekkel. Nekem az egyik leg fontosabb kérdés ma nem az, hogy milyen lesz a világ tíz év múlva, ha nem az, hogy mi kik akarunk lenni benne. Milyen emberekké akarunk válni? Milyen döntéseket akarunk meghozni? Mit akarunk átadni a gyerekeinknek, a hallgatóinknak, a szervezeteinknek?

A mesterséges intelligencia ma már nemcsak technológiai, hanem erkölcsi, etikai sőt jogi értelemben is fontos tényező. Mit látsz, ezek a szempontok hogyan fognak érvényesülni?

Erre nehéz választ adni, viszont vannak már most is rossz vagy ijesztő példák, ha csak a kérdés társadalmi hatásait nézzük. Mit mondhatunk például arra a jelenségre, amikor valaki betanít egy rendszert a saját szakmája be lépőszintű feladataira, ezzel feleslegessé téve egy szakterületen tanuló fiatal gyakorlatának megszerzését, hiszen ennek eredményeképp rá azon a ponton már nem lesz szükség. De vajon felkészültünk-e az utánpótlás számára olyan lehetőségeket adni, hogy a következő szinten mégis beléphessenek a munkaerőpiacra? Tehát az MI-eszköz használata nemcsak technológiai, hanem szakmai és erkölcsi értelemben is mindig mérlegelést igényel. Lehet, hogy rövid távon jól járunk, de közben hozzájárulunk ahhoz, hogy a fiatalabb vagy akár képzetlenebb idősebb generáció ne dolgozhasson az adott területen. Minden döntés mögött ott van a felelősség, a szakmai becsület és az után pótlás kérdése.

Mit gondolsz, milyen készségekre lesz szükség a jövő munkaerőpiacán?

Bátorságra, kíváncsiságra, belátásra és éberségre. Olyan emberekre, akik gyorsan tudnak alkalmazkodni, jó kérdéseket tesznek fel, bátrak, kíváncsiak és képesek összefüggésekben gondolkodni. A promptolás sem egyszerűen utasításadás: világlátás, célérzékenység, előrelátás is kell hozzá. És azt hiszem, egyre kevésbé lesz elég a középszerűség. A közepes, rutinszerű munkára egyre több helyen van gépi megoldás. Az emberi többlet ott lesz, ahol valódi felkészültség, meggyőződés, hivatástudat és karakter van. Ezt nevezhetjük szakmai karizmának.

Ez elég keményen hangzik: mintha azt mondanád, hogy a középszerű, úgymond „szokványos munka” veszélybe kerül.

Igen, és azt hiszem, ezt ki is kell mondani. Nem kellemes mondat, de szerintem igaz. Az MI korában nem lesz elég fél gőzzel jelen lenni egy szakmában, nem lesz elég a rutin, a sematikus teljesítés, az érdektelenség. Az embernek valamit nagyon jól kell tudnia, valamit szenvedéllyel és felelősséggel kell képviselnie, különben könnyen pótolhatóvá válik.

Hol vannak az MI korlátai?

Ott, hogy sokszor nagyon közepes munkát állít elő, és ezt a szervezetekben már most is látni. Sokszor önbe csapás, amikor azt mondjuk: persze, használom az MI-t, de mindent alaposan ellenőrzök. Hiszen épp azért használjuk, hogy ne nekünk kelljen végignézni azt a rengeteg anyagot. Ezért nagyon fontos a mértékletesség és az önismeret: tudni kell, mire használható jól és mire nem.

Az oktatás terén hogy látod, mit kellene másképp csinálni?

Egyrészt valahogy meg kell őrizni azt, hogy tudni csak nehézség árán lehet. A bölcsességet kölcsön lehet venni valakitől, de a sajátunkért meg kell fizetnünk az árat. A digitális világ akadályok nélkül önteltté és tudatlanná nevelhet minket, de azt is hiszem, hogy újra kell gondolnunk, mire készít fel az iskola. Ma is nagyon sok mindent megtanulunk, ám közben rengeteg olyan életkészség hiányzik, amire valóban szükség volna. Pénz ügyi tudatosság, nyilvános beszéd, csapatmunka, együttműködés, családi életre való készülés, figyelemkezelés, döntési felelősség – ezek mind kulcskompetenciák. Közben látunk olyan modelleket is, ahol a hagyományos tudástartalmakat hatékonyabban, személyre szabottabban adják át, és a felszabaduló időben valóban az emberi készségek megismertetésére koncentrálnak. Nem mondom, hogy van egyetlen modell, ami üdvözítő, és azt kell átvenni, de azt igen, hogy mindig érdemes inspirálódni és vizsgálni a lehetőségeket.

Tehát az oktatás jövője nem az, hogy kevesebb ember kell, hanem hogy másképp kell tanítani?

Pontosan. Nem hiszek abban, hogy az ember egyszerűen kivonható az oktatásból, de abban igen, hogy át kell strukturálnunk, mit tartunk fontosnak. A kérdés nem az, hogy kell-e tudás, hanem az, hogy milyen tudás kell. És ehhez hozzá kell tennünk azokat a készségeket is, amelyek segítenek eligazodni egy bizonytalanabb, gyorsabban változó világban.

Mit értesz a mentális fenntarthatóság alatt?

Azt, hogy ne csak az MI-t figyeljük, hanem azt is, hogy mit tettünk magunkkal az elmúlt években. Ma az emberek folyamatos megszakítások között élnek, meetingről meeting re rohannak, pittyegések, üzenetek, e-mailek, értesítések szakítják szét a figyelmüket. Ez nemcsak hatékonyság, hanem mentális állapot kérdése is. Egy egyetemnek, egy munkahelynek, egy szervezetnek felelőssége van abban, hogy ne terhelje túl az embereit, és hogy kialakuljanak a figyelem védelmét szolgáló normák is.

Mit jelent ez a gyakorlatban?

Azt, hogy tudatosan kell védenünk a figyelmünket. Ki kell mondani, hogy nem nézek folyamatosan mindent. Hogy lehetnek idősávok az e-mailek re, lehetnek telefonmentes helyzetek, lehet olyan, hogy nem reagálok azonnal minden megszakításra. És ezt nem bűntudattal, hanem tudatos, szervezett, tervezett döntésként kellene megélni. A figyelem ma valódi vagyon, és szerintem meg kell tanulnunk megőrizni és gyarapítani.

Mi az, amit a fiataloknak mondanál a jövőről?

Azt, hogy ne hagyják, hogy helyettük gondolkodjanak a jövőről. Vegyenek részt benne, ne higgyék el vakon sem a végletes optimizmust, sem a végletes félelmeket, inkább próbálják megérteni, mi történik, és közben maradjanak autonómak. Számomra ez a kulcsszó: autonómia. Hogy a végén mindig meg tudjam mondani, én hogyan döntöttem, miért döntöttem úgy, és milyen ember szeretnék lenni ebben az új világban. És persze legyenek bátrak: a múlt jövője a je len, kezdjenek el élni benne.

Aczél Petra

• 55 éves, egy fiú édes anyja.
• Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte a tanulmányait, majd szerezte meg doktori fokozatát 2003-ban, és ugyanitt habilitált 2011-ben a nyelvtudományok területén.
• A felsőoktatásban 1995 óta dolgozik, 2007-től egyetemi docensként. Oktatója volt többek között a Budapesti Corvinus Egyetemnek, az Eötvös Loránd Tudományegyetemnek, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemnek és vendégprofesszora a University of Richmondnak.
• Kutatási területe a retorika, az újmédia-kommunikáció és a jövőkészségek, jelenleg az MI hatásaival foglalkozik. Ezeken a területeken több mint 230 magyar és angol nyelvű tudományos-szakmai közleménye jelent meg.
• Pályáján több díjjal jutalmazták, többek között a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével, a Bonis Bona – A Nemzet Tehetségeiért Életműdíjjal, a European Award for Excellence in Teaching in the Social Sciences and Humanities kitüntetéssel, Kenneth Rice Díjjal és Sebők Tamás-díjjal is.
• A Széchenyi István Egyetem professzora, az MI és Jövőstratégiák Központjának vezetője és 2026 márciusától a HUN-REN Magyar Kutatási Hálózat határtudományokrért felelős alelnöke.

Még több értékes tartalom vár!

Az UNI in&out 2026 kiadványban olyan témákban mélyedhetsz el, amik valóban számítanak – oktatásról, jövőről, karrierről. Digitális és print formátumban is elérhető a shop.uniside.hu oldalon!