Valljuk be, mindig van valami lenyűgözően izgalmas a különböző híres és tehetséges emberek romantikus történeteiben. Nem véletlenül lettek Nyáry Krisztián irodalmi románcokról szóló könyvei egy szempillantásra bestsellerek. Ha nem is volt a kedvenc tantárgyad az irodalom, azért Léda, Csinszka, Szendrey Júlia vagy Beatrice neve biztosan neked is beugrik. Valentin-nap alkalmából egy olyan irodalmi szerelemről írunk, amelyet szinte biztos, hogy nem ismertél meg a magyarórák alatt.
Elizabeth Barrett 1806-ban született egy igen jómódú, jamaikai és brit-nyugat-indiai ültetvényekkel rendelkező család első gyermekeként. Már 11 éves korától kezdve foglalkozott költészettel, amit mindkét szülője erőteljesen támogatott. Egyike azon angol költőknek, akiknek korai munkássága is pontosan dokumentált. A kor szépségideálját megszemélyesítő Elizabeth rendkívül aktív életet élt az angliai vidéken. Lovagolt, sokat járt a természetben, családja pedig szoros kapcsolatot ápolt a többi környékbeli famíliával.
Az álomszerű gyerekkornak azonban egy csapásra vége lett, amikor Elizabeth és két lánytestvére egy – a kor orvosai számára – rejtélyes betegséget kaptak el. A kór komoly fej- és gerincfájdalommal járt, és bizonyos mértékben a mozgásban is korlátozta őket. Testvérei meggyógyultak, ő azonban élete végéig küzdött a betegség szövődményeivel. A visszatérő fájdalommal és részleges bénulással. Több orvos is igyekezett gyógymódot találni panaszaira, azonban senki nem járt sikerrel. Ellenben a fiatal lány már tizenéves korában a fájdalom csillapítására használt ópium rabjává vált.
Bár egészségügyi problémái és különféle családi tragédiák árnyékolták be életét, Elizabeth továbbra is szorgalmasan művelte magát, fordított és írt. Foglalkoztatta a rabszolgák helyzete, illetve egyes írásaiban felszólalt a – korban hétköznapinak számító – gyermekmunka ellen is.
Az 1840-es évek elején Elizabeth végre szélesebb kör számára is felkerült az irodalmi térképre. 1844-ben jelent meg kétkötetes versgyűjteménye, melyben az addigra már sikeres Robert Browningot is méltatta. A költő szinte rögtön levélben válaszolt az elismerésre: „Teljes szívemből szeretem a strófáit, kedves Miss Barrett…”
H. G. Schmalz: Robert Browning meglátogatja Elizabeth Barrettet a Wimpole Street 50-ben (Forrás: Artnet)
A levelet aztán számtalan másik követte, a két költő tökéletesen egymásra hangolódott, és egyenrangú szellemi partnerre leltek a másikban. 1845 májusában egy közös ismerős révén találkozhattak is egymással, innentől pedig semmi sem szabhatott gátat a szerelmük kibontakozásának. Vagy mégis?
A költőnő hat évvel volt idősebb Browningnál, ami nem illeszkedett a kor szokásaihoz, hiszen ekkora korkülönbség a férfi javára volt elfogadott. Elizabeth gyenge egészsége is aggasztó tényező lehetett, de volt valami ennél is komolyabb probléma: a nő apja. Edward Barrett ugyanis felesége 1828-as halálát követően bármi áron egyben akarta tartani családját. Ez pedig azzal járt, hogy gyermekeinek megtiltotta, hogy házasságra lépjenek. Aki mégis ellenszegült, azt kitagadta a családból.
Elizabeth és Robert az atyai haragtól tartva titokban esküdtek meg, majd ezután Párizsba, később pedig Itáliába szöktek. A házaspár komoly társaságot épített maga köré a kor művészeiből és gondolkodóiból, és maguk is folytatták irodalmi tevékenységüket. Elizabeth egészsége sajnos továbbra is hullámzó volt, és végül 55 éves korában érte utol a halál. Roberttel közös szerelmi története ugyanakkor mégis egyfajta tündérmeseként fogható fel. A sokat szenvedett, tehetséges és szép költőnőért végül eljött a költőherceg, akinek aztán olyan remekműveket dedikálhatott, mint az alább olvasható 43. szonett.
„Hogy szeretlek? Figyelj. Amennyire
csak hatolni bír föl s le s szerteszét
a lelkem, mikor kiröppen a lét
és az eszmény végső egeibe.
Szeretlek a köznap szükséglete
fokáig; s ha nap süt, s ha gyertya ég;
nyíltan, ahogy férfi küzd a jogért;
tisztán, ahogy a hiúak sose.
Szeretlek, oly szenvedéllyel, ahogy
kínom lángolt, rég, s lánykori imám:
vesztett szentjeim szerelme lobog
benne – könnyem ez, s mosolyom, s talán
egész életem! – s isten adja, hogy
még nagyobb legyen a halál után.”
(Szabó Lőrinc fordítása)
