A rút esztétikája – Betegségek és gyógyítás az irodalomban

Lehet-e az irodalom gyógyító erejű? Esztétizálható-e a fájdalom, a betegség, a kezelések? Ezekre a kérdésekre kereste a választ az Irodalmi Magazin február 27-én tartott konferenciája, amely a betegségek és a gyógyítás irodalmi megjelenését vizsgálta a bájoló imádságoktól a traumaírásig, az antikvitástól a modernségig.

Az eseményt megnyitó kerekasztal-beszélgetés már az elején kijelölte a konferencia gondolati kereteit: az irodalom nem csupán ábrázolja a betegséget és a fájdalmat, hanem képes nyelvet adni a nehezen megfogalmazható tapasztalatoknak is. A három szekció előadói ennek a gondolatnak a mentén, több szempontból vizsgálták az irodalomtörténet egyes korszakaiban megjelent műveket és nézeteket.

A konferencia résztvevőinek rövid életrajza és az előadások absztraktjai az Irodalmi Magazin honlapján olvashatók.

Az írás gyógyító hatása különböző kontextusokban

A kerekasztal-beszélgetést Molnár Krisztina, az Irodalmi Magazin főszerkesztő-helyettese moderálta. A résztvevők: Kulcsár-Szabó Zoltán, az ELTE Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének egyetemi tanára, Béres Judit, a PTE Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének docense, okleveles biblioterapeuta, személyközpontú tanácsadó, Laczházi Gyula, az ELTE Régi Magyar Irodalom Tanszékének habilitált docense és Ureczky Eszter, a Debreceni Egyetem Angol–Amerikai Intézetében a Brit Kultúra nem önálló Tanszéket vezető adjunktus.

Ureczky Eszter elmondta, hogy a betegség és fájdalom esztétizálása, az írás gyógyírként hathat. A kultúrorvostan vagy orvosbölcsészet valójában az orvostudomány, a bölcsészet és a társadalomtudomány határterülete, és például orvosi etikával, a páciensek élményeinek integrálásával, az orvosi tanmenetbe ágyazott bölcsészeti kurzusokkal foglalkozik. Az orvosi képzésben tanuló diákoknál tapasztalható, hogy az irodalommal ki tudják élni a kreativitásukat, és kicsit kiszabadulnak a teljesítményszorongás csapdájából.

Az oktatás témájához Béres Judit is kapcsolódott. Ő a befogadásközpontú tanítást emelte ki, amihez szorosan kapcsolódik az irodalomterápia. Az olvasás során a mű jelentésrétegeiben való tájékozódás magával hozza az önreflexív felismeréseket is, a terápiás írás során pedig valójában a szerző mindig a saját kérdéseire keresi a választ: legyen szó bármilyen történetről, az mindig kicsit önéletírás is. A terápiás csoportokban pedig az érzések verbalizálása mások előtt történik, méghozzá irodalmi művek segítségével, amelyek metaforákat kínálnak a beszélőnek. A kimondás által tisztuló érzések indíthatják el azt a változást, ami maga a terápia.

Laczházi Gyula elmondta, hogy a 17–18. században is megjelentek már a művekben a betegségek, a fájdalom. Descartes nyomán kifejtette, hogy a boldogság zálogának a lélek szenvedélyeinek megismerését tartották, és a rendet a test és lélek egészségének együttese adta a kor emberének. Ezért leginkább a fájdalomtól való szabadulást, annak módozatait láthatjuk az akkori irodalomban, amelyek gyógyító eszközt adtak az olvasók kezébe.

Kulcsár-Szabó Zoltán kultúrtörténeti szempontból tekintett a betegségek és a gyógyítás témájára. Arra a kérdésre, hogy egyáltalán esztétizálható-e a szenvedés, nem válik-e ezáltal hiteltelenné, elmondta, hogy bár ennek fennáll a veszélye, de az esztétikai produkciónak bizonyítottan van gyógyító hatása. Az irodalomban az ilyen írások tanúságtételek a betegtapasztalat testhez és tudathoz kötöttségében. Erre példaként Arany Jánost és Radnóti Miklóst hozta fel: a Juliska emlékezete, illetve az Erőltetett menet is megnyitja a vers terét a befogadó felé („Nagyon fáj! nem megy!”, valamint „kiálts rám! s fölkelek!”), mert a költő nem tud egyedül megküzdeni a fájdalommal.

A kerekasztal résztvevői: Kulcsár-Szabó Zoltán, Béres Judit, Laczházi Gyula, Ureczky Eszter. Moderátor: Molnár Krisztina (Fotó: Czimbal Gyula / Irodalmi Magazin)

Kultúrtörténeti kuriózumok: a gyógyítás nyelvei a 20. század előtt

Az első szekciót Tamás Ábel nyitotta meg, Erichtho és a gyógyítás nyelve Lucanusnál című előadásával. A római kultúrában a gyógyítás központi téma volt az irodalomban is, mi több: a politikai válságokat is patológiai jelenségként értelmezték. Az államot egy olyan organizmusnak tekintették, amelyben a szervek összehangoltan működnek, és ha probléma lép fel, lehet kúrákat alkalmazni.

Lucanus A polgárháború című eposzában egy érdekes jelenséget is leír: Erichto feltámaszt egy halott katonát, hogy az jósoljon Pompeiusnak a jövőről, majd visszaküldi a halálba. A jelenet leírása már-már klinikai jellegű, azonban nem helyreállítás történik, hanem erőszakos reaktiválás. Ennek a lélek is ellenáll, az élet torz formában tér vissza, a test pedig végül újra az enyészeté lesz. A római állam is ilyen: a polgárháború idején való „feltámasztása” csak tanúságtételre elég, az eposzok felidézik a régi valóját, azonban a „teste” már visszavonhatatlanul a múlté, és az előhívás után visszahull a múltba.

Maczák Ibolya a Bornemisza Péter közlésében megjelent bájoló imádságokról tartott előadást. Az Ördögi kísértetek című, 16. századi tematikus prédikációgyűjtemény egyfajta bűn- és megtorláslajstrom, amelyen belül a ráolvasások a kor legnagyobb szentségtörését jelentik: sötét erőket hívnak segítségül a különböző bajok (csúz, fejfájás, ficam, torokgyík, kelevény, hasfájás, giliszta és igézet) ellen. Alkalmazásuk előtt elmondtak egy történetet, majd az imádság elhangzása után következett a gyógyítás aktusa.

Lipp Mónika Mária a Betegápoló Irgalmasrendről szóló kutatásai egy részét osztotta meg a közönséggel. A rendet Istenes Szent János alapította, és hét cselekedet jelentette a működésük alapját:

1. éheseknek enni adni,
2. szomjasoknak inni adni,
3. vándoroknak szállást adni,
4. ruhátlanokat felruházni,
5. betegeket látogatni,
6. elítélt rabokat látogatni,
7. holtakat eltemetni.

A rend tagjai a mai napig kórházakat és patikákat tartanak fenn. Az előadásban grazi és egri példákon keresztül, képeken és rekonstrukciókon is látható volt, milyen berendezést biztosítottak egy betegszobában, hogyan gyógyítottak a szerzetesek. Az is kiderült, hogy szinte minden testrésznek megvolt a maga szentje, akikhez imádkoztak a betegek érdekében (például a lábak vagy térd fájdalmai esetén Szent Rókust és Szent Peregrint kellett segítségül hívni).

A következő előadást Balogh Piroska tartotta, aki Szerdahely György Alajos, az első magyarországi esztétikaprofesszor költészetében megjelenő fájdalom-, betegség- és gyógyításmotívumokat vizsgálta. Több versben feltűnik az önpusztítás, a halálfélelem, a gyógyíthatatlan betegségekkel való küzdelem: a lezárást adó negatív csattanók felerősítik a hatást, míg a mitikus szálak (pl. a betegségek mint mitológiai lények) a félelem erejét szimbolizálják. A művek konklúziója, hogy a nehézségek a lélek ellankadását okozzák, emiatt a fájdalomnak központi szerepe és erős befolyása van az egyén életében.

Deres Kornélia a magnetizmusról beszélt. Az alternatív gyógyítási megoldást eleinte szkeptikusan fogadták, majd egyre több iskolája alakult ki, és teret hódított a nyilvános szórakoztatásban is. Szapáry Ferenc tanításaiban a páciens és a gyógyító testének összehangolását emelte ki, Gárdos János előadásaiban pedig már központi szerepe volt a szenvedő test látványos bemutatásának is. Fontos elem volt a magnetizőr hatalma a beteg teste fölött: Gárdos leghíresebb esete például egy görcsrohamokban szenvedő nő napokig altatásban tartása, majd feltámasztása, ezáltal a betegség megszüntetése.

Az I. szekció résztvevői: Tamás Ábel, Lipp Mónika, Deres Kornélia, Balogh Piroska, Maczák Ibolya. Szekcióvezető: László Laura (Fotó: Czimbal Gyula / Irodalmi Magazin)

Test, lélek és terápia: 20. századi irodalmi elemzések

Arany Zsuzsanna Csáth Géza és Németh László orvostudományi tárgyú írásairól tartott előadást. Mindkét szerző tudós, orvos és művész egy személyben, és ezt a hármat ötvözik a munkásságukban. Csáth tudománynépszerűsítő írásokat publikált álnéven, Németh pedig alkotói, filozófusi attitűddel orvostudományi értekezéseket, történeti munkákat írt. Azt vallotta, hogy egy tudós legyen művész is, amire példának Freudot állította – kifejtve többek között a pszichoanalízis irodalomra és művészetekre gyakorolt hatását is.

Hernádi Mária Illés Endre Szávitri című meséjében vizsgálta az életutak gyógyításának motívumait. A címszereplő történetén, önismereti útján, gyógyító tevékenységén és hűségén keresztül az olvasó képes lehet dolgozni saját magán is. Fontos következtetés, hogy nincsenek gyógyító mesék, hiszen nem a történet gyógyít, hanem a benne megjelenő egységes és egylényegű világkép, valamint a saját viszonyulásunk a szöveghez és a tartalmához.

Osztroluczky Sarolta Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül és Szilasi László Luther kutyái című regényében tekintette át az énbetegség és önmegértés folyamatait. Mindkét műben az írók a saját írásukon keresztül próbálják önmaguk számára is magyarázni, érthetővé tenni az agydaganattal kapcsolatos eseményeket. Továbbá Karinthynál és Szilasinál is feltűnik a bennfentes beteg karaktere, akik egyfajta kezeltből lett segítőként működnek az intézményekben. Az ő szájukba adott terminusokon keresztül dolgozhatja fel az író és a befogadó is az orvosi szaknyelvet.

László Laura a sport és a gyógyítás összefüggéseit tárta fel a híres úszónő, Székely Éva történetén keresztül. A Sírni csak a győztesnek szabad című kötet szerzője számára az írás terápia volt, az edzések, a mentális terhelés és a zsidó származás traumáinak feldolgozása. A retorikai megoldások között megjelennek a fájdalom változatos, metaforákkal élőbbé tett leírásai, vagy a hétköznapi momentumok besűrítése pár sorba. A gyógyulás itt egyszerre irányul befele és kifele: önmagát gyógyítja, és az esztétizálás által mások számára is befogadhatóvá teszi a szöveget.

A II. szekció résztvevői: László Laura, Hernádi Mária, Osztroluczky Sarolta, Arany Zsuzsanna. Szekcióvezető: Pataky Adrienn (Fotó: Czimbal Gyula / Irodalmi Magazin)

Mentális kapcsolódások: a közelmúlt irodalma

Harmath Artemisz a betegség és gyógyulás nyelvét vizsgálta gyerekmesékben. Előadása középpontjában Kiss Judit Ágnes Zsálya és a mélyvölgyi utazás, valamint Gimesi Dóra Emma csöndje című írások álltak. Mindkét könyvben egy beteg gyermek belső gyógyulását követhetjük végig, ami mesei keretek között, külső segítséggel megy végbe, és aztán a való világban realizálódik.

Előbbi történetben Zsálya a kórházban fekszik nagyon betegen, és senki nem mond neki semmit, tabusítva van a téma. A mesevilágban viszont nyílt a kommunikáció, és ez lesz a kulcs: szembenézés, tudatosítás után a kislány megélheti az érzelmeit, és akarattal, tettekkel megtalálja a „gyógyulás virágát”. Emma pedig csak az állatokkal beszélget, neurodivergens tüneteket mutat, és a gyógyulás itt inkább egy átkeretezés: megtanulja kifejezni magát. Mindkét történet konklúziója, hogy a szükség van a társas kapcsolatokra, de a megoldást magunknak kell megtalálnunk.

Gorove Eszter a traumaírásról beszélt. Az ilyen művek feldolgozása segít a köztudatba juttatni a gyászt és a traumát, ami az elszenvedőnek (íróként és olvasóként is) kiemelten fontos. Terék Anna A napnak háttal kötetét hozta példaként, amelyben az alkoholista apa, a háborús emléknyomok feldolgozását követhetjük nyomon. Ezek erős hatást gyakoroltak a szerző életére, de számos versében a gyógyulás szándékát fejezi ki.

Hardy Boglárka a mentális zavarok irodalmi megjelenését vizsgálta négy, pszichiátrián kezelt írónő írásain keresztül. Sylvia Plath, Joanne Greenberg, Susanna Kaysen és Elizabeth Wurtzel műveiben az általuk megélteket mutatják be egy-egy (részben) fiktív karakter főszereplésével. A nyelvi markerekben mind a négy szerző valódi betegsége (depresszió, skizotípia, Borderline, atipikus depresszió) azonosítható. Az előadás konklúziója, hogy bár a diagnosztikában nem jelennek meg a nyelvi markerek vizsgálatai, de szükség lenne rájuk.

Pataky Adrienn a demencia irodalmi megjelenéséről tartott előadást. Ezeket a műveket ritkán írja maga a beteg, leginkább a gondozó vagy családtag tollából ismerhetjük meg a leépülés folyamatát. Szemléletes példaként Deres Kornélia és Polgár Anikó írásait hozta: előbbi szerző Demencia című versében az elmeállapot egy sivár tájként jelenik meg, míg Polgár Anikó szövegeiben a mitikus vonulatok kapnak központi szerepet. A lezárásban megfogalmazta, hogy a demencia valójában mindenkit érint: a beteget, a családot, az egész környezetet. Ehhez Kemény István A demencia társadalma című verséből idézett: „Hol demencia van / Ott demencia van // Nemcsak a demensben: / Benned is meg bennem.”

A III. szekció résztvevői: Harmath Artemisz, Gorove Eszter, Pataky Adrienn, Hardy Boglárka. Szekcióvezető: Aczél Gábor (Fotó: Czimbal Gyula / Irodalmi Magazin)

A betegségek, a fájdalom és a gyász témája mögött gyakran nem áll irodalmi diskurzus, a társadalom jelenlegi berendezkedése nem is igazán teszi lehetővé. Azonban szerencsére egyre inkább úgy néz ki, hogy a jó, magasabb nívójú szövegek előidézhetnek valódi változást ezen a téren: minél több írás jelenik meg, annál nagyobb hatásra van esély a közbeszédben is. Ebben pedig az irodalom mellett jelentős szerep jut a filmeknek és a képzőművészetnek is.

A konferencia előadásai jól mutatták, hogy a betegség, a fájdalom és a gyász nem csupán személyes élmények, hanem kulturális és társadalmi tapasztalatok is, amelyek az irodalomban különösen erőteljes formában jelennek meg. A klasszikus szövegektől a kortárs líráig számos példa bizonyítja, hogy az irodalom képes nyelvet adni a szenvedésnek, és ezzel lehetőséget teremt a megértésre, az empátiára és a feldolgozásra.

Éppen ezért az ilyen jellegű konferenciák nemcsak tudományos szempontból fontosak: hozzájárulnak ahhoz is, hogy a betegségről, a traumáról vagy a mentális nehézségekről árnyaltabb és nyitottabb diskurzus alakuljon ki a közéletben.

A teljes konferencia visszanézhető az Irodalmi Magazin YouTube-csatornáján:

A kiemelt kép forrása: Lőrinczy Laura / Irodalmi Magazin.