„Annak való a pedagóguspálya, aki érzi magában az elhivatottságot” – interjú Gloviczki Zoltánnal, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektorával

Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora nem csupán arra büszke, hogy az intézmény a néhány magyarországi főiskola egyikeként működik, hanem hogy náluk kifejezetten pedagógusok képzése folyik, ellentétben a legtöbb egyetemmel. Az UNIside-nak adott interjújában emellett a felnövekvő generációk változó igényeiről és a modern kori oktatás nehézségeiről, valamint lehetőségeiről is beszélt.

A cikk eredetileg az UNI in&out 2026 kiadványában jelent meg.

Sokat találkozik a fiatalabb generációk képviselőivel. Milyennek látja őket, és hogyan lehet őket tanítani?

Amikor arról beszélünk, hogy az alfa meg a béta generáció mennyire más, mint mi, akkor nem mindig vesszük figyelembe a legnagyobb eltérést: ők gyerekek. És az a helyzet, hogy a gyerekek mindig különböztek a felnőttektől. Tehát azért picit érdemes várni ezzel a „nagy generációs robbanás” diagnózissal, amíg idősebbek lesznek, és csak akkor megnézni, hogy mennyire mások, mint mi most – mert olyan nagyon talán nem. Ma már sokat tudunk az agy működéséről és a kognitív pszichológia által ezeknek az érdekes generációknak a tanuláshoz való viszonyáról is. Az pedig igen elgondolkodtató és tanulságos, hogy ezek a gyerekek pontosan ugyanolyan aggyal születnek, mint amilyennel én vagy a dédnagymamám is annak idején, vagy ami még sokkolóbb lehet: amilyennel egy ősember született harmincezer évvel ezelőtt. Az agyunk egy plasztikus teremtés, tehát nagyon hamar alkalmazkodik ahhoz, ami körbeveszi. Egy olyan világban, amikor az alfa és a béta generációt már a babakocsiban is az esetek nagy százalékában a feléjük fordított tablet várja, természetesen más lesz az agy működése, de nem azért, mert más agyuk van, mint nekünk. Ez egyszerre ijesztő és óriási lehetőség, tehát egyáltalán nincs arról szó, hogy teljesen más típusú lényekkel kell dolgoznunk most vagy a jövőben, mint eddig. Az biztos, hogy dráma van körülöttünk, ami egy olyan kulturális paradigmaváltás is, mint amilyen például az írásbeliség megjelenése lehetett. Egyébként az agykutatók szerint az volt az utolsó olyan effektus, ami az agyunk működésére komolyabb hatást gyakorolt.

Mit lehet és kell másképpen csinálni a pedagógusképzésben, mint eddig?

Tudok erről okosakat mondani vagy könyvet írni, de jelenleg inkább csak kérdések vannak. Mert az igazi le maradásunk nem abban rejlik, hogy nem vagyunk képesek lépést tartani ezekkel a most felnövekvő generációkkal, hanem hogy évtizedek óta nem nagyon gondoltuk végig, hogy kell-e egyáltalán bárkivel lépést tartanunk. Tehát amivel most az iskolában küzdünk, ami a pedagógusképzés kínja jelenleg, az sajnos nem a 21. század kérdésköre. Én örülök annak, hogy a mobil telefon, a metaverzum, az online jelenlét, a mesterséges intelligencia, a gyerekek feltűnő sokszínűsége mind-mind olyan jelenség, ami talán végre rákényszerít minket arra, hogy érdemben foglalkozzunk a kérdéssel. Lehet, hogy ugyanazt fogjuk csinálni fizikaórán, lehet, hogy lesz frontális oktatás, lehet, hogy ugyanúgy fog kinézni egy iskola és az osztályterem. El kell, hogy mondjunk valamilyen információt a gyerekeknek ahhoz, hogy azzal utána bármit kezdhessünk és kreatívak lehessünk. Tehát nem arról van szó, hogy mindent máshogy kell csinálni, de az a gesztus mindenképpen nélkülözhetetlen, hogy ránézünk erre a rendszerre, és újragondoljuk, hogy mit is akarunk csinálni vele. Persze még így is vannak hosszú évek, évtizedek vagy évszázadok óta folyó filozófiai viták, és vannak az eszköz használat, a technológia robbanásszerű fejlődéséből eredő hatások.

Hogyan birkóznak meg a helyzettel a pedagógusok, és mit lehet tanítani nekik minderről?

A fő kérdés, hogy ugyanazt kell-e csinálnunk, amit eddig. Az a kény szerképzetünk pedagógusként, hogy lemaradtunk, mert mi mindent kellene használni, és ehhez olyan továbbképzésre is kell menni, ahol digitális eszközökről és IKT-kompetenciákról tanulunk. És technika szempontjából itt egy nagy üzleti csapda is van: a munkaerőpiac egyre pontosabban tudja, hogy mindaz, amit a gépek tudnak, nem azonos azzal, amit a gyerekeknek tanítanunk kell – pontosan azért, mert azt a gépek tudják. Gyakorlatilag 20 éve a munkaerőpiaci felmérések listájában hiába keresünk a szükséges készségek között IKT-kompetenciákat. Olyanokat találunk itt, hogy legyenek képesek az aktív hallgatásra, legyen érzelmi intelligenciájuk, tudjanak bánni az emberekkel vagy legyen kreativitásuk. Pontosan azért, mert ami a technika által megoldható, azt majd a technika meg is fogja oldani – de ezeket nem tudja. És ma már a tanulásról is tudjuk, hogy ez egy interperszonálisan működő dolog. Az idegennyelv-oktatásban például ügyes a mesterséges intelligencia, de anyanyelvükön beszélni nem tudja megtanítani a kisgyerekeket, és még sok minden másra sem.

Mindenhol csak ahhoz tudok visszatérni, hogy előbb a céljainkat kell tisztázni. És ha azt a célt én jobban el tudom érni szoftverrel – és létezik is hozzá program –, akkor ugyanolyan természetes lesz, mint hogy az ember mosógépet használ a mosáshoz. Ami egyébként nem azért van, mert feltalálták a mosógépet és megtetszett nekünk a mosás, hanem mert a technika könnyebbé teszi a folyamatot. De az informatikai eszközök területe az oktatásban jelenleg még fordítva működik. Azt érdemes megnézni, hogy ezer éve mi volt az iskolában, mert ami most van, az a felvilágosodás és a 19. század közepe között alakult ki, és azelőtt 4000 évig teljesen másról szólt az oktatás. Van egy elég jelentős különbség, mégpedig az, hogy mi a célja. Ha először megtanulnánk szépen, nyugodtan írni, olvasni, számolni, és egy harmadikos kisgyereknek nem azt kéne megtanulnia, hogy mi a különbség a felfújt bogyós és a nem felfújt bogyós növény termése között, akkor biztos, hogy többre jutnánk.

Még akkor is, ha a kreativitásnak, de az összes mai fontos készségnek is – a kommunikációnak, az együttműködésnek, a kritikus gondolkodásnak – az egyik legalap vetőbb sajátossága, hogy tudáson alapul: tárgyi tudáson. Szerencsére a gyerekek kíváncsiak, így mihelyst olyan dologgal találkoznak az iskolában, ami érdekli őket, az abban a pillanatban fontos információ lesz számukra és bővíteni fogja a tudásukat. Erre egy kiemelten fontos módszer a pedagógiában a problémaközpontú megközelítés: van egy kérdés, amire választ keresünk, méghozzá közösen. Nem kész válaszokat vágunk hozzá a gyerekekhez, így fokozzuk a kreativitásukat, ami egy pszichológiailag is mérhető dolog.

Az UNI in&out idén nyári kiadványában Veszelszki Ágnes kommunikációkutatóval és nyelvésszel, egyetemi docenssel, az NKE Nemeskürty István Tanárképző Karának dékánjával arról beszélgettünk, hogyan újul meg a pedagógusképzés, amelyen több intézménnyel közösen dolgoznak. Mit lát ebben kiemelkedő eredménynek?

Az egyik nagyon fontos reform, ami ezekben az években zajlik, hogy a leendő tanár nem a pedagógus képzés végén találkozik először gyerekekkel, hanem rögtön az elején. A másik jelentős elem, hogy az elmélet és a gyakorlat egymásra reflektál: látunk valamit az iskolában, megnézzük, hogy miért van úgy. Vagy ha tanultunk valamit, nézzük meg, hogyan működik a gyakorlatban. Az sem elhanyagolható, hogy a tudományegyetemi pedagógus képzésben a 19. századtól kezdve alapvetően nem kimondottan tanárokat képezünk, hanem olyan embereket, akik egy-egy diszciplína területén kimagaslók, és aztán arra építkezve kapnak még valamiféle pedagógiai képesítést is. Ebben mind a szakmai, mind pedig a pedagógiai és a pszichológiai tudás meglehetősen elméleti. Ami most az NKE-n történik, pontosan azért nagyon fontos kísérlet: ott kifejezetten tanárokat képeznek. És ezen dolgozunk mi is az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán.

És hogy oktatják az ide érkezőket? Mit tanulnak az Aporon végzett pedagógusok?

Bármennyire is imponálónak tűnne, hogy intézményünket egyetemnek hívjam, ragaszkodom ahhoz, hogy ez egy pedagógusképző főiskola. És nem is szeretném, ha más lenne, mivel egyrészt ez az utolsó ilyen az országban, másrészt alapvetően mi pedagógusokat szeretnénk képezni. Egy nagyon kicsi iskola vagyunk, és ez nagyon nagy lehetőségeket biztosít. Mivel kifejezetten családias jellegű a közeg, így valóban személyes figyelmet tudunk biztosítani szinte minden hallgatónk számára, valamint mi magunk is gyakran kísérletezhetünk. Számos olyan köznevelési innovációt vagy esetleg felsőoktatás-pedagógiai újítást tudunk kipróbálni, ami egy nagyobb struktúrában nehézkesen menne. Ilyen például, hogy más módszerrel viszünk végig egy szigorlatot, ami elsőre könnyebbnek tűnhet: egy valós gyakorlatot kell eljátszani, és nem a tananyagot felmondani. Valójában ez nehezebb, mint gondolnánk, azonban jobban tükrözi a vizsgázók gyakorlati tudását és felkészültségét.

Kinek való ténylegesen a pedagóguspálya? Milyennek látja az erre készülő fiatalokat?

Ha valaki érzi magában az elhivatottságot, akkor reméljük, hogy jeles érdemjegyekkel is ide fog jelentkezni most, hogy az életpálya kiszámíthatóbb. Alapvetően azt gondolom, hogy annak való, aki el tudja képzelni magát pedagógusként: minden felmérésben az szerepel az első helyen, hogy „szeretem a gyerekeket, van bennem egy küldetéstudat”. Szerencsére nagyjából kétszer annyian jönnek most pedagógusnak, mint 20–25 évvel ezelőtt. Nagyon hamar kinyílik a szemük és az érdeklődésük is az új oktatási–nevelési problémákra, erős a kíváncsiságuk, hogy mit lehet kezdeni bizonyos helyzetekkel. És nagyon reflektívek a saját fiatalságukra is.

Említette korábban, hogy a főiskola családias hangulatú. Nagyjából hány diákjuk van?

A teljes hallgatói létszám 1300–1400 fő között van, de a jelentős részük levelezős képzésben folytat tanulmányokat. Alapvetően regionális felvevőpiacú intézmény vagyunk, egyházi fenntartásban, de ettől függetlenül nem kizárólag katolikus fiatalok jönnek hozzánk. Mégis van egy olyan rendezettséget tükröző hangulata és vonzereje az intézménynek, ami szerethetőbbé is tesz minket.

Gloviczki Zoltán

• Nős, öt gyermek édesapja.
• Az ELTE BTK latin és ógörög nyelv és irodalom szakán végzett 1991-ben, egy évvel később levéltárosi diplomát is szerzett ugyanott.
• PhD-disszertációját az ELTE Nyelvtudományi Doktori Iskolájában védte meg 2006 ban nyelvtudományok/ókortudomány területén.
• 20 év köznevelési tanári gyakorlat mellett a PPKE BTK tanszék-, majd intézetvezető je volt, később pedig dékánhelyettese.
• 2010 és 2013 között köznevelésért felelős helyettes államtitkárként tevékenyke dett, majd 2017 és 2020 között az Oktatási Hivatal elnöke volt.
• 2020-tól az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora.
• 2013 és 2017 között, valamint 2020-tól a Magyar Rektori Konferencia Pedagógus képzési Bizottságának elnöke.

Még több értékes tartalom vár!

Az UNI in&out 2026 kiadványban olyan témákban mélyedhetsz el, amik valóban számítanak – oktatásról, jövőről, karrierről. Digitális és print formátumban is elérhető a shop.uniside.hu oldalon!