Ha szóba elegyedünk valakivel, az egyik első kérdésünk biztos, hogy az illető foglalkozása lesz. A középkorban ezt meg sem kellett kérdeznünk, hiszen sokan foglalkozásuk után kapták a vezetéknevüket (Kovács, Szabó, Varga, hogy a leggyakoribbakat említsük).
Teljesen érthető, hogy
Ma már egyre többen tudnak aszerint foglalkozást választani, hogy mi érdekli őket, kisebb a kényszer, hogy mindegy mit, csak dolgozzanak valamit.
Így az is gyakoribb, hogy az emberek szeretik, amit csinálnak, és annyira belefeledkeznek a munka örömébe, a siker hajszolásába, hogy azonosulnak is azzal. Ők azok, akik csak a munkájukra gondolnak, arról beszélnek, és a munkahelyi kudarcot vagy sikert is jobban a lelkükre veszik.
A gyerekektől is gyakran megkérdezzük:
így már a legfiatalabbak is érzékelik a karrier és a foglalkozás megválasztásának fontosságát.
Később a középiskola és az egyetem során a nyomás, hogy megtaláljuk a nagybetűs hivatást, csak nő és nő, egészen addig, amíg
Mivel a mai világban már nem egy helyen dolgozunk egész életünkben, azok, akik túlságosan összekötik magukat a munkájukkal, komoly önismereti krízisbe is kerülhetnek, ha munkahelyet váltanak.
A problémát a legjobb már gyerekkorban kikerülni,
Ezáltal azt mutatjuk be, hogy mennyi lehetőségük van.
Felnőttkorban sincs késő változni, ha ráébredünk, hogy a munkánk túlságosan a részünkké vált. Bár az identitásunkat nem egyszerű felnőttként alakítani,
olyan csoportokban, amelyeknek semmi köze a munkához, vagy éppen új hobbik kipróbálásával színesíteni az életünket.
A témában felkerestük Limpár Imre, tanácsadó szakpszichológust.
Fotó: Limpár Imre
Egyértelműen nem. Nem tartjuk elég szélesen a sprektrumot.
Komplexitásában érdemes nézni a pályaválasztást.
Gondoljunk bele, mi a legnagyobb kód az életünkben: a DNS-ünk. Utána jön az icipici csecsemő és kora kisgyermekkor: ekkor érvényesül elsősorban a két szülő és a családi mikroklímának a rendszere. Erre rétegződnek később az iskolák, melyek közül
Már csak azért is, mert a serdülőkor időszakának egyik lényege az önmegtalálás (Ki vagyok én? Mi dolgom a világban?).
Az élet nagy kérdéseivel ilyenkor kezd szembetalálkozni a – már egyre felnőttesebben gondolkodó – egyén. A tanárok szerepe pedig, hogy ebben a korban mit és hogyan képviselnek, alapvetően befolyásoló. Pályaszocializációs szempontból
ami aztán soha nem jön vissza.
Lényegében egy olyan szemléletformálás ér minket 14 éves kortól 25 éves korig, ami meghatározza az első szakunk. Ez az alapidentitás később már sosem fog változni. Úgy látjuk az életet és a létezést magát. Egy személyes példa: amíg élek, nekem a pszichológusi lesz az alapbekötésem. Lehetnék még vegyész, mérnök, sokféle diplomát szerezhetünk, de a szakmai anyanyelvünk attól még az első nagy képzéstől függ.
Van egy nagyon jópofa névjegykártya gyakorlat. Azt szoktam fiataloktól kérdezni, hogy ha 10 évet ugrunk előre képzeletben az időben, akkor te itt most a jelenből
Három különböző típusú névjegy létezik:
Az a kérdés, hogy a saját terhelhetőségemet ismerem-e. A legtöbb embernek ma már nem önismerete van, hanem öntalálkozásai, és ez odavezet, hogy
Továbbá van, aki szakbarbárrá válik – ez egy külön műfaj –, amikor önmagunk definiálása csak a szakmán keresztül valósul meg. Az ilyen típusú ember, még ha családot is alapít, úgy gondolja, hogy a gyerekei majd „csak úgy” felnőnek, folyamatosan csak a munkával foglalkozik, más dolgokkal nem vagy alig, s folyamatosan „pörög az Excel-tábla az agyában”.
A kérdés az, hogy tudom-e keretezni a saját életemet. Itt el kell mennünk a siker definíciókig.
Emiatt nem tartom sikeresnek azt a vállalkozót, aki kettőmillió nettóval megy haza minden hónapban, de negyvenhárom évesen már pszichoszomatikus problémái lesznek.
Ugyanakkor azt a családanyát sem tekintem sikeresnek, aki bevállalt négy gyereket, de ezért feláldozott minden mást.
Az életterületeket illetően nyolc-tíz életterületben érdemes gondolkodni. Ha
Három beavatkozási pontunk van az életünkbe. Vannak, akik a preventív szemlélet szerint gondolkodnak, azaz „szárazon tartják a puskaport”, mindig fel vannak erre készülve. Sajnos ők vannak a legkevesebben, pedig ma már a legtöbb kutatás azt mondja, hogy öt-hat pályakorrekció várható egy életút során.
A kettes típus képes jól menedzselni önmagát. Mikor „lecsap a guillotine”, egyből a kapcsolati tőkéjéhez nyúl, elkezd telefonálni. Ezek az emberek jó pániktűrők.
Az emberek többsége azonban sajnos a harmadik csoporthoz, a reaktív típusba tartozik. Ez azt jelenti, hogy ha beüt a baj, akkor képtelen azt feldolgozni, vissza szeretné görgetni az események láncolatát, pedig már régen késő. Legyünk preventívek! Nem az a kérdés, beüt-e a baj, hanem, hogy mit fogunk kezdeni a helyzettel, ha legközelebb lecsap a pallos.
