„A lélek útján próbálok segíteni” – interjú Gábor-Vígh Vanda kommunikációs szakemberrel, általános és családügyi mediátorral

A legtöbb konfliktusban az a baj, hogy az emberek nehezen mondják ki, hogy miért is dühösek – mondta el Gábor-Vígh Vanda kommunikációs szakember, televíziós és rádiós újságíró, általános és családügyi mediátor, akivel többek közt a pályaválasztásról is beszélgettünk.

Az interjú eredetileg az UNI in&out 2026 nyár kiadványában jelent meg.

Már hosszú évek óta a médiában voltál, amikor úgy döntöttél, hogy mediátor leszel. Hogy jött az ötlet?

A pályám elején a Magyar Televízió regionális stúdiójában dolgoztam Debrecenben, ahol híradóztam és magazinműsorokat készítettem. Hét évig voltam ott, és egyszer „megörököltem” a Támasz című havonta jelentkező magazint. Ez egy szociális irányultságú műsor volt: egészségügyi intézményeket és olyan szervezeteket mutattunk be, amelyekről fontosnak tartottuk, hogy minél többen tudjanak. Ez a fajta szellemiség, hogy valamihez „támaszt” adjunk, tulajdonképpen velem maradt. Aztán 2016-ban a Debreceni Egyetemen elvégeztem az általános és családügyi mediátor szakirányú továbbképzést, majd le is diplomáztam. Ez a pálya azért is vonzott, mert igazából mindig az emberi lélek érdekelt.

A Campus Rádióban már hetedik éve megy a Lélektér című műsorod. Ennek kapcsán mire vagy a legbüszkébb?

A műsor egyik része portréjellegű beszélgetés. Nagyon sok ismert embernek vannak olyan tapasztalatai, hogy már pusztán az is segíthet másoknak, ha ezekről hallanak. Meg ismerhetik, hogy a sikeres emberek milyen életeseményekkel hogyan küzdöttek meg, vagy miként élnek meg mindennapi, esetleg nem éppen hétköznapi helyzeteket. Engem mindig az érdekelt, hogyan lehet a nehézségekből erőt meríteni, mit lehet továbbvinni belőlük, fel tudjuk-e ismerni, hogy milyen mélyebb értelme van az életünk történéseinek, és mit tudunk azokból tanulni. A Lélektér magazinban emel lett sokakat érintő témákkal foglalkozunk, aminek a testi-lelki egészség megőrzése a célja. Volt már szó gyászfeldolgozásról, alkoholizmusról, családon belüli bántalmazásról, válásról, nárcizmusról, örökbefogadásról, mediációról, de beszélgettünk már hasznos időbeosztásról, kapcsolati tanácsokról vagy akár demenciáról is. Sokfélék a témák, mert az életben is sokféle helyzettel és megoldandó feladattal állunk szemben.

Én azt szeretném, hogy tudjunk segíteni, kapaszkodót nyújtani azoknak, akik az adott problémában érin tettek. Azt szoktam mondani, hogy a nő vérem orvos, a bátyám építész, a hú gom vegyész, és én vagyok az, aki nem bírja a vért, de én is segíteni akartam. Úgyhogy én a lélek útján próbálok segíteni, és nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy erre az útra terelt. A vendégeimmel is szerencsés vagyok. Csodálatos emberekkel ülhetek le hétről hétre beszélgetni. A hét év alatt mintegy háromszázan fordultak meg a stúdiókban. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy rám szán ták az idejüket, de még inkább azért, hogy megnyíltak. Bepillantást engedtek olyan mély megélésekbe, amihez nagy bátorságra van szükség, és még akkor is, ha valaki ismert ez sosem könnyű. Ilyenkor elfelejtődik, hogy mindez egy rádiófelvétel, egyszerűen csak két ember beszélget az élet nagy kérdéseiről. És ennek fantasztikus hangulata van.

Épp ezen beszélgetések miatt lehet mondani, hogy mediátorként is kicsit más vagy, mint a többiek?

Ha van párhuzam, az az, hogy legyek akár a rádióstúdióban vagy a mediátori üléseken, az én munkám akkor ér valamit, ha az, aki velem szemben ül, úgy érzi, őszintén beszélhet az érzéseiről, mert biztonságos és megtartó közegben van. Ezt az érzést nekem kell közvetíteni. És én ezt igyekszem megadni, hiszen akkor tudjuk a konfliktusokat feloldani, ha kibeszéljük őket. Lehet ez családi, iskolai, esetleg gazda sági vita is. A mediátor nem mondja meg a két konfliktusban álló félnek, hogy mit kell csinálni, és azt sem, hogy kinek van igaza. Nem tanácsadó, nem döntőbíró, de még csak nem is „igazságtevő”. Abban segít, hogy az egyén – vagy a két fél – maga ássa ki a saját megoldásait. Addig kérdez, amíg a felek saját lehetőségei láthatóvá nem válnak, ez pedig nagyon nehéz számukra. Mert benne lenni a problémában és egy teljesen más szemszögből ránézni ugyanarra a helyzetre, ráadásul érzelmekkel, fájdalmakkal, sértettséggel, az nagyon lelket próbáló helyzet. Ezért jó, ha valaki külső szemmel pártatlanul, elfogulatlanul segít a béke útján haladni. És ha egyszer jól megtanuljuk, hogyan lehet a békét kialakítani, azt egy egész életen át alkalmazhatjuk.

Persze családügyi mediátorként sem gondolom, hogy minden kapcsolat megmenthető. De azt igen, hogy érdemes törekedni arra, hogy úgy bánjunk mindig a másikkal, ahogy nekünk is jólesne. Ha csak ennyit magukkal visznek a haragban állók egymással, akkor már ért valamit a munkám. Mediátorként számomra különösen fontos a gyerekek szempontja. Ha egy konfliktusban azt el tudom érni – kérve, beszélgetve, partnerséget keresve a szülőkkel –, hogy egy kisgyerek békében, szeretetben, biztonságban legyen, akkor úgy állok fel egy sokszor háromórás beszélgetésből, hogy volt értelme. És vannak nagyon szép visszajelzések is. Olyan is előfordul, hogy valaki úgy jön be mediációra, hogy azt mondja: „ennek semmi értelme”. Elfáradt, mivel tíz éve harcol a másikkal, és már csak hallgatnak egymás mellett. Aztán abban a biztonságos térben egyszer csak ki tud mondani olyan sérelmeket, amiket addig talán soha, és ez már önmagában óriási lépés.

Mediátorként miként látod: az emberek életében mik a legjellemzőbb problémák?

Az alaphelyzet sokszor az, hogy nem tudunk jól kommunikálni és nem tudjuk jól kifejezni az érzéseinket. Azt még elmondjuk, hogy dühösek vagyunk, de legtöbbször ezt is bántón, viszont azt már kevésbé, hogy miért. Azt meg pláne ritkán mondjuk el párbeszédalapon, hogy mit szeretnénk változtatni, mit kérünk a másiktól és mit vállalunk mi, hogy az adott helyzet működőképes legyen és mindenkinek megfeleljen. Sokszor látom, hogy hiányzik az alapvető tisztelet a kapcsolatokból, mindenféle emberi kapcsolatból, pedig enélkül semmi nem képes működni. Bántják egymást az emberek sokszor mindenféle indok vagy alap nélkül, sok az agresszió, csak meg kell nézni, hogy mi történik az utakon. És itt ugyanazt tudom mondani, hogy úgy kellene kezel ni a többi embert, ahogy nekünk is jólesne. Abban is nagyon hiszek, hogy a gyerekkori sérüléseket fontos kezelni, mert az emberek továbbviszik őket. Nagyon sok párkapcsolati vagy házassági probléma abból fakad, hogy régi lelki sebek aktiválódnak újra. Volt olyan mediációs esetem, ahol a jelenlegi konfliktus gyökere egészen odáig vezetett vissza, hogy valakinek traumatikus gyermekkori élményei voltak az édesapjával kapcsolatban, és valójában nem is a férjére volt dühös. Volt olyan is, hogy egy 16 éves fiú kérte a mediációt, mert az édesanyjával való konfliktusát szerette volna rendezni. Végtelenül büszke voltam rá. Azt mondta, hogy „valami nem jól működik, és van segítség”. Aztán azt is kérte, hogy az édesapjával is üljenek le beszélni, pedig a szülők már évek óta külön éltek.

Ha egy pályaválasztás előtt álló fiatal abban gondolkodik, hogy ebbe az irányba nyisson, mit tanácsolnál neki?

Sok más szakmabelihez hasonlóan én is azt vallom, hogy ezen az úton alapos önismeret nélkül nem érdemes elindulni. Mindannyiunknak vannak sérülései, hozott mintái és terhei, ezeket először ki kell ismerni és helyre kell tenni, utána lehet igazán hatékonyan segíteni másoknak. A Támasz műsorral már elindult ennek az útja bennem: megérintett, hogy ezzel akarok foglalkozni. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt nagyon fiatalon jól tudtam volna csinálni. A mediáció nem véletlenül szakirányú képzés: kell hozzá előképzettség, azaz egy már meglévő diploma, ami nem baj, ha közel áll a témához. Leginkább pszichológus-, pedagógus- vagy kommunikációs végzettségűeknek ajánlanám. És bár mindenki „mediált” már valamilyen értelemben – kibékített testvéreket, barátokat, szomszédokat –, profi szinten a nehéz benne az, hogy nem adhatok igazat még akkor sem, ha belül látom, hogy valahol „kibillent” a helyzet. Lehet, hogy szakmailag érzékelem, hogy hol vannak hiányok, hol kéne fejlődni, de nem az én dolgom kimondani a megoldást, nekik kell meglátniuk. Ez a legnehezebb és egyben a legszebb része.

Milyen készségek kellenek ehhez a munkához?

Empátia és jó emberismeret, még ha ez kicsit közhelyesen hangzik. Ami még fontos, az az értő figyelem. Nagyon kell tudni hallgatni és figyelni arra, amit mondanak, és arra is, hogy mi az, amiről inkább hallgatnak. Amikor valaki olyan nehézségeket, sérelmeket sorol, amikről talán soha nem beszélt korábban, akkor óriási felelősség, hogy meddig megyek vele, hová vezetem, hol fogom meg a folyamatot. Jól és megfelelő ritmusban kell kérdezni. És persze kell hozzá tanulás is: pszichológiai, családrendszeri, kommunikációs, sokszor jogi alapismeretek.

Szerinted a mai fiatalok mennyi re nyitottak arra, hogy szakemberhez forduljanak, ha lelki problémáik vannak?

Azt látom, hogy egyre nyitottabbak, és ez nagyon jó. Ma már egyre kevésbé ciki segítséget kérni. Sőt, sokan ki fejezetten természetesen beszélnek arról, hogy pszichológushoz, coachoz, kineziológushoz járnak vagy másféle támogatást vesznek igénybe. Szerintem sokat számít, hogy közismert emberek is nyíltan felvállalják, nekik is szükségük volt segítségre. Persze a kérdés mindig az, hogy mit hoz valaki otthonról. Ha egy fiatal azt látja, hogy a szülőknek természetes, hogy a test mellett a lélekkel is foglalkozni kell, akkor neki is az lesz. A szülők felelőssége azért is nagy, mert nem azzal tanítjuk a gyereket, amit mondunk, hanem azzal, amit mutatunk. Ha apa és anya folyamatosan veszekszik, hiába mondjuk a gyereknek, hogy „ne bántsd a másikat”. A gyerek azt viszi tovább, amit lát. Közben viszont bízom a fiatalokban. Nagyon sokan tudatosak, ügyesek, jól használják az eszközöket – akár a mesterséges intelligenciát is – arra, hogy kapaszkodót találjanak.

A pályaválasztásról mit üzennél nekik? Mi a legnagyobb kihívás szerinted?

Az, hogy olyan szakmát válasszanak, ami valahogy elkíséri őket, miközben ma már sokkal kevésbé jellemző, hogy valaki egyetlen pályán marad egész a nyugdíjig. A váltás ma könnyebben megy, és ez sokszor segítség is. Nehéz megtalálni, hogy ki miben jó igazán. Ezért nagyon fontos lenne, hogy a gyereket kicsi korától figyeljék, hogy mihez van érzéke, mi érdekli, mihez nyúl szívesen. Ne a szülő be nem teljesült álmait vigye tovább, hanem azt, ami neki való. A szülő szerintem akkor segít jól, ha támogat. Hiszek abban, hogy az élet valahogy mindig visszatereli az embert arra a sínre, amin mennie kell. Nincs azzal semmi baj, ha valaki elvégez egy szakot, aztán rájön, hogy másfelé menne, hiszen attól még több lett. Lehet, hogy azt a tudást később egy egész váratlan helyzetben fogja használni, vagy majd egyszer továbbadja valakinek. Semmi nincs véletlenül.

Most is új területen próbálod ki magad, igaz?

Igen, megint hoztam egy kis váltást az életembe: írtam egy regényt. Jelenleg még kézirat formájában van, de az elmúlt egy évben elkészült, és már több könyvötlet is van a fejemben. Ez egy régi álmom volt. Kamaszkorom óta végigkísért az írás, aztán valahogy a beszéd, a kamera, a rádiózás került előtérbe, és most tértem vissza hozzá. Ez a regény is az emberi lélek rejtelmeit, az emberi kapcsolódásokat kutatja – nyilván nem véletlenül.

Ha röviden kellene megfogalmaznod, mi a legfontosabb üzeneted az emberek felé?

Talán az, hogy nincsenek egyedül, és hogy a nehézségeikkel nem kell magukra maradniuk. Lehet segítséget kérni. Lehet beszélni. Lehet változni. Lehet jóvátenni dolgokat. És a békesség – önmagunkkal és egymással – mindig egy lehetséges irány.

Gábor-Vígh Vanda

• A debreceni Kölcsey Ferenc Református Tanítóképző Főiskolán tanító-kommunikáció szakon végzett.
• Első munkahelye a Magyar Televízió Debreceni Regionális Stúdiója, ahol híradós riporterként, majd magazinszerkesztő ként és műsorvezetőként dolgozott.
• Később sajtóreferensként, valamint kommunikációs és PR-menedzserként dolgozott a DMJV Polgármesteri Hivatal, a Hajdú-Bihar Megyei Önkormányzat és a Hajdú-Bihar Megyei Kereskedelmi és Iparkamara kötelékében.
• A mediátori munkája mellett jelenleg a debreceni FM90 Campus Rádió három különböző, a Városi Élet című közéleti, az Elixír nevű egészség ügyi és a Lélektér Vígh Vandával című mentálhigiénés témájú magazin szerkesztő-műsorvezetőjeként dolgozik. Utóbbi adása Budapesten, a Trend FM rádió műsorán is hallható.

Még több értékes tartalom vár!

Az UNI in&out 2026 nyár kiadványban olyan témákban mélyedhetsz el, amik valóban számítanak – oktatásról, jövőről, karrierről. Digitális és print formátumban is elérhető a shop.uniside.hu oldalon!