„Minden mesének van üzenete” – interjú Tóth Anitával

„Ha beszélgetünk a gyerekekkel, sokszor nehezen tudják megfogalmazni a félelmeiket. Amikor azonban mesélünk nekik, és felismerik, hogy más is hasonló félelmekkel vagy mássággal küzd, sokkal könnyebben megnyílnak, és szabadabban beszélnek az érzéseikről” – mondta el a Szamóca konyhája című, ételérzékeny gyerekeknek szóló mesekönyv írója.

A végzettségedet tekintve pénzügyes vagy. Hogy jött emellé a meseírás? Mikor kezdtél el foglalkozni vele?

Nem mondhatnám, hogy ezek rokonterületek, de nagyon érdekesnek tartom, hogy minden egyes emberben olyan sokféle érdeklődési kör lehet egyszerre, akár egymásnak teljesen ellentmondók, mint az én esetemben. Azt tudom, hogy nekem a meseírás és a pénzügy, a számok világa egyaránt nagyon fontos. A pénzügy adja a stabilitást és a kereteket, amikor pedig ebben elfáradok, és a fantáziám szabadon szárnyal, akkor különösen jó mesét írni vagy mesélni. Amikor viszont sok időt töltök a mesék világában, néha hiányzik, hogy újra valami rendszerezett és strukturált legyen körülöttem. A kettő legtöbbször nem egyszerre van jelen, néha az egyik kerül előtérbe, máskor a másik foglalkoztat jobban.

A mesék világa iránti érdeklődésem nagyon régre vezethető vissza. Először csak hallgattam őket az anyukámtól és a testvéremtől, majd a fiam születése után a mesemondói képességem is elkezdett kibontakozni. Gyakran fejből meséltem neki, és akkor jöttem rá, hogy ez nekem megy, és mennyire élvezem. A mesélés mindig változó intenzitással volt jelen az életemben, vannak időszakok, amikor egyik gondolat jön a másik után, képek peregnek a szemem előtt, igazából csak le kell írni a történeteket, máskor viszont inkább a realista gondolkodás kerül előtérbe, és hiába próbálkozom, egyszerűen nem jönnek a mesék. Idővel megtanultam elfogadni, hogy amikor jön az ihlet, írok, amikor nem, akkor pedig nem erőltetem.

Miért pont ételérzékeny gyerekeknek szóló receptekkel írtál történetet?

Sokan gondolják, hogy a fiam adta az ötlet alapját, de valójában én vagy tojásfehérje- és tejérzékeny. Gyerekkorom óta voltak tüneteim, de akkoriban nem voltak ilyen jellegű kivizsgálások, és csak felnőtt fejjel kaptam diagnózist. Az elején nagyon kemény volt, egy bevásárlás sokkal nehezebbnek bizonyult, és el kellett fogadni a tartós életmódváltást. Azt is látom a környezetemben, hogy egyre több kisgyerek ételérzékeny, és ez rengeteg családban jelent kihívást. Így született a gondolat, hogy ha tudom, milyen ezzel együtt élni, talán segíthetek a kisgyermekes családoknak is. Az én eszközöm a mesélés, ez az, amin keresztül igazán hitelesen tudok kapcsolódni. Így találkozott össze a tudatos táplálkozás gondolata a mesék varázslatos világával, és ebből lett a Szamóca konyhája.

Nem tartom magam a téma szakértőkének, ezért a hitelesség érdekében úgy éreztem, hogy a receptek összeállítását szakemberre kell bíznom. Körbekérdeztem ismeretségi körben, és szinte azonnal érkezett a megoldás Németh-Hindi Fatima személyében, aki azért is csodálatos választás volt, mert nemcsak ebben a szemléletben főz, hanem kisgyerekes édesanya is, ezért sokkal könnyebben tudott azonosulni a könyv céljával. Én megadtam az irányvonalakat, ő pedig a szakértelmével lefordította mindezt a gyakorlat nyelvére: melyik étel pontosan hogyan készül, milyen hozzávalók szükségesek, és hogyan lehet a recepteket a lehető legérthetőbb módon megírni. A közös munkánk során arra törekedtünk, hogy valamennyi recept tej-, és tojásfehérje-mentes legyen, de közben finom ízvilágú, könnyen elkészíthető, hogy sikerélményt adjon. Csodálatos volt vele dolgozni, és nagyon sok tanulsággal is jár egy ilyen együttműködés. Megtanultam, hogy egy könyv akkor válik igazán hitelessé, ha minden területen a megfelelő szakértelem kapcsolódik hozzá. Igaz ez nemcsak a receptek írására, hanem a könyvkiadás teljes folyamatára.

Hogyan találtál rá Szamóca figurájára, miért pont egy manó lett a főszereplő?

Az az érdekes, hogy nem kellett rátalálni. Ami engem igazán érdekel, az a tündérek és a manók világa. Vannak már tündéres mesekönyveim, és úgy látszik, hogy azt a területet most átmenetileg kiéltem magamból. Ám egyszer csak jött egy ihlet, egy manó személyében, aki Szamóca és kész, tehát nem kellett nevet sem keresni neki. Valójában ő talált rám.

A manók pedig játékosok, csintalanok, mint Szamóca is. A gyerekek sokkal könnyebben azonosulnak egy ilyen szereplővel, aki nem tökéletes, elhibáz dolgokat, sokkal emberibb, ezáltal könnyebben bevonódnak a mesébe. A legfontosabb célom az volt, hogy a gyerekek számára szerethető legyen, mert ha megszeretik a szereplőt, nyitottabbá válnak az üzenetre is, ami segít abban, hogy a komolyabb témák, mint az ételérzékenység is megjelenhessenek a történetben. Emellé pedig a humor mindig egy nagyon jó társ. Írás közben én is olyan jókat mosolygok, nevetgélek, és bízom benne, hogy ennek legalább egy része a gyerekekhez is eljut, mert a humoron keresztül az üzenet is könnyebben érthetőbb és elfogadhatóbb.

Nemrég volt egy interaktív mesedélelőtt Gödöllőn, ahol a kézmosásról szóló mesét dolgoztuk fel. Ez nem egy bonyolult dolog, mindenki mosott már kezet, és amikor a gyerekek elmondták, hogyan kell, akkor csak automatikusan elmondták a lépéseket. De abban a pillanatban, hogy nézőpontot váltottunk, és Szamócának, egy kismanónak kellett elmesélni az egész folyamatot, akitől nagyon távol áll a kézmosás, kinyíltak, és sokkal részletgazdagabban mesélték el. Nagyon szerették, hogy ők az okosak, és nekik kell továbbadni a tudásukat.

Mit gondolsz, a gyerekek számára mi a legnehezebb az ételérzékenységben?

Egyszerre kell sok dologgal szembenézniük, ami lelkileg megterhelő. Az első és legfontosabb a diéta betartása: nemcsak otthon, hanem az óvodai, iskolai közösségben, a táborokban, sőt még a szülinapi zsúrokon is. Ezekben a helyzetekben realizálódik számukra a legjobban, hogy ők mást ehetnek, mint a többiek, és ilyenkor nagyon izgalmas kérdés, hogy ők ezt hogy élik meg.

A kirekesztettség érzésének csökkentésében óriási szerepe van a családnak, a barátoknak, a pedagógusoknak: miként tudják elmondani, hogy ezek a gyerekek nem rosszak, nem velük van a probléma, egyszerűen csak máshogy étkeznek. Itt visszatérnék a mesékre, mert azokban igazi varázserő van. Például ha Szamócával azonosulni tudnak, és látják, hogy ő is ételérzékeny, és ő sem túlságosan örül annak, hogy nem eheti a kedvenc finomságait, akkor ezen keresztül nagyon könnyen kapcsolódnak hozzá. Ha pedig Szamóca feloldja ezt a helyzetet, és köszöni szépen, jól van, akkor a gyerekek is megtanulhatják ugyanezt.

Mindenkinek más félelmei vannak az ételérzékenységgel kapcsolatban, az összeset nem lehet besűríteni egyetlen mesekönyvbe, de nem is ez volt a cél. Szamóca számára az volt a legnagyobb aggodalom, hogy mostantól nem ehet meg mindent, pedig neki a pocakja volt a világon a legfontosabb. Ezt úgy oldjuk fel a mesekönyvben, hogy rengeteg finom ételt tanul meg elkészíteni, és közben rájön, hogy egyáltalán nem marad éhen. A gyerekek azokkal tudnak a legjobban azonosulni, akik hasonló nehézségekkel küzdenek. Ha a mesehős megtalálja a megoldást, az mindig erőt ad, az erő pedig önbizalmat. Amikor egy gyerek felismeri, hogy nincs vele semmi baj, sokkal könnyebben találja meg a helyét a közösségben is.

Tervezel Szamócának további történeteket, esetleg más, hasonló gyermeki küzdelmekkel?

Szamócáról már nagyon sok új mesét megírtam, és fejben még több történet formálódik, ám közben egy másik történet is foglalkoztat. Ennek egy manólány lesz a főszereplője, Zselyke, akinek az a küldetése, hogy segítse az erdőben azokat a kis élőlényeket – növényeket és állatokat –, akik valamiért különböznek a többiektől. A másság kérdése egy nagyon izgalmas téma, mert a mai világban úgy gondolom, hogy szinte mindenkire mondhatjuk azt, hogy „más”. Olyan sokszínűek vagyunk, hogy szinte bárki megtapasztalhatja a kívülállóság érzését. Ebben a mesekönyvben valaki mindig segítségre szorul, vagy a mássága, vagy az attól való félelme miatt. Lehet valaki túl kicsi vagy túl nagy, félhet a vihartól vagy a sötéttől, vagy csak egyszerűen nem mer megszólalni. Ezekből a helyzetekből születnek különböző kis történetek, és Zselyke mindig segít a bajbajutottakon.

Ha beszélgetünk a gyerekekkel, sokszor nehezen tudják megfogalmazni a félelmeiket. Amikor azonban mesélünk nekik, és felismerik, hogy más is hasonló félelmekkel vagy mássággal küzd, sokkal könnyebben megnyílnak, és szabadabban beszélnek az érzéseikről. Ez a szenzációs a mesékben.

Van olyan recept vagy történet, ami kifejezetten közel áll a szívedhez?

Mindig az a kedvencem, amelyikkel éppen foglalkozom, de amit kiemelnék, az a higiénia témaköre, mert ez mindig aktuális, és a gyerekeket nagyon fontos megtanítani ennek a fontosságára. A kézmosásról szó mesét azért is szeretem, mert ebben Szamóca kölesgombócokat készít, ami az egyik kedvenc finomságom. Emlékszem, amikor a fiam kicsi volt, és együtt formáztuk a gombócokat, azok között volt mindenféle, kicsi, nagy, girbegurba… Ez annyira kedves emlékem, hogy mindenképp szerettem volna visszahozni a mesében. Amikor pedig a gyerekekkel játszottunk ezen az interaktív mesedélelőttön, mindenki boldogan készítette a golyókat, és mindegyiket meg kellett kóstolni, mert mindegyik máshogy volt gyönyörű. Ebben is benne van, ha nem is tudatosan, a másság kérdése: kell-e mindennek mindig egyformának lenni? Mert fontosnak tarthatjuk, hogy szép gombócokat készítsünk, de valójában nem teljesen mindegy? Sokkal nagyobb szabadságot adhatunk magunknak íz- és formavilágban, ha ezt elfogadjuk, és ugyanez igaz az élet bármely területén.

Mi a fő célod a mesékkel? Milyen tanulságot tudnál megfogalmazni az eddigi tapasztalataid alapján?

Csak örömet szeretnék okozni, és segíteni is a gyerekeknek. Minden mesének van üzenete, akkor is, ha nem tudatosan tervezzük, mindegyik tanít valamire, és nagyon jó úgy mesélni, hogy nem végigszaladunk a mesén, hanem együtt éljük meg a gyerekekkel. Figyelünk az észrevételeikre, hogy ne egyoldalú legyen meseolvasás. Szeretnek részt venni benne, és ha elég nyitottak vagyunk, akkor nagyon jó kis kérdéseik vannak. Szenzációsan jók az alkotó folyamatokban, ha valaki kíváncsi a véleményükre és az észrevételeikre.

Egyszer egy felolvasáson voltam, és az egyik tündéres mesémben nagyon szomorú volt KisBobó, a katica, mert senki nem akart vele játszani. Ezt mindenki átéli egyszer. A végén odajött mellém egy kislány, megsimogatta a kezem, és azt mondta: „Ne félj, én majd játszom veled!” A gyerekek együtt élnek a mesével, és mesélés során a hozzáállásukból, a rácsodálkozásukból mi is tanulunk. Ez egy kölcsönös folyamat: mi tőlük tanulunk, ők tőlünk, és ez így van jól.

Tóth Anita

• 1971-ben született Debrecenben.
• Budapesten közgazdásztanári szakon szerzett diplomát.
• Pénzügyi területen dolgozik, a szabadidejében pedig meséket ír.
• Történeteiben a szeretet, az elfogadás és az összefogás erejét helyezi a középpontba.
• Meseolvasásokat és interaktív mesefoglalkozásokat tart, ahol a gyerekek aktívan bekapcsolódhatnak a történetek alakításába.
• Több önálló mesekönyv szerzője: Tündérföldön (2015), Tündérföldön álomporral (2021) és Szamóca konyhája (2025).
• Egy fia van, Dániel, aki már önálló életet él.

Még több értékes tartalom vár!

Az UNI in&out 2026 nyár kiadványban olyan témákban mélyedhetsz el, amik valóban számítanak – oktatásról, jövőről, karrierről. Digitális és print formátumban is elérhető a shop.uniside.hu oldalon!