A kémiának lassan vége – interjú Ludányi Lajos Richter-díjas kémiatanárral, tankönyvszerzővel

A teljes cikk eredetileg az UNI in&out 2025 Nyár kiadványában jelent meg.

„A természettudományok – különösen a kémia – nagyfokú absztrakciós szintje miatt nem érthető meg egyszeri hallásra vagy elolvasásra. Mivel ezek a legnehezebben tanulható tárgyak, kevés ember lesz hajlandó energiát ölni belé, és azok közül is csak kevesen maradnak állva a tanulási folyamat végén” – fogalmazott Ludányi Lajos Richter-díjas kémiatanár, tankönyvszerző.

A tavalyi évben Magyar Kémiaoktatásért-díjban részesült. Miért választotta ezt a pályát annak idején és mi motiválja az oktatásban napról napra?

Nagyon hamar szembesültem vele, hogy a kémia az nemv a pirotechnika világa, ahogy azt naiv általános iskolásként a középiskola-álasztáskor elképzeltem. Igazából nem is érdekelt a kémia, mivel humán indíttatású vagyok. De akkoriban még nem volt menekülőút, ha  elhibáztuk az iskolaválasztást. Óriási lelki teherként éltem meg a vegyipari szakközépiskolát, de nem akartam csalódást okozni szüleimnek, meg a szülőfalum közösségének. Ma már döbbenettel emlékszem vissza arra az óriási erőfeszítésre, amivel évről-évre az évfolyam legjobb tanulójává küzdöttem fel magam, és végül vegyész–analitikus lettem. Mikor az egyetemi továbbtanulásra került a sor, már tudtam, hogy a precíziós, naponta mérgező anyagokkal való pepecselés nem az én jövőm. Csak egy lehetséges út maradt: a tanárság. Két okból volt ez ideális. Egyrészt olvasottságom révén jó volt a kommunikációm. Másrészt, mivel nem voltam zseni, a megértésért meg kellett küzdenem, megoldási  stratégiákat kellett kitalálnom, metaforákat használnom, közérthetővé kellett tennem saját magam számára a tudományt. Ami azért hasznos,  mert csak az a tanár tudja átérezni, hogy a diákja miért nem tud megérteni valamit, aki maga is átment ezeken a stációkon. És pontosan ez a  szolidaritás, a lelki közösség az az egyik motivációs tényező a tanításomban. Nem szeretném, ha a diákjaim is hasonlóan megnyomorított  lélekkel kerülnének ki az oktatásból. Azokat a stratégiákat, tanulási utakat, amelyeket én kitaláltam, és azóta is fejlesztek, azokat próbálom átadni diákjaimnak.

Mit tart a természettudományok képzési terület legfontosabb jellemzőinek?

Unalmas. Egy mai tízen-huszonéves számára egészen biztosan. Visszatérő diákjaink, tanárjelöltek panaszkodnak arról, hogy mennyire sikerült megutálni a tantárgyukat az ötödik egyetemi év végére. A természettudományok – különösen a kémia – nagyfokú absztrakciós szintje  miatt nem érthető meg egyszeri hallásra, vagy elolvasásra. A mai diákjaink többségéből eltűnt a kitartás, a monotonitástűrő képesség; az  elmélyedésre nincs idő, és emiatt ha nem érti meg első hallásra vagy olvasásra, lemond a megértésről. A megnemértés aztán a továbbiakban még nagyobb gubancokat gyárt. A megmérettetéseken éppen csak átcsúszik. De mivel nem értette meg, ha tanár lesz, átadni sem fogja tudni  olyan szinten, hogy az a jövő diákja számára hasznos legyen. Pedig szerintem ebben van a jövő. A megbecsültség. A nagy fizetés. No, nem a  kémia tanárságban, hanem a kémia és fizika értő használatában. Mivel ezek a legnehezebben tanulható tárgyak, kevés ember lesz hajlandó  energiát ölni belé, és azok közül is csak kevesen maradnak állva a tanulási folyamat végén. Így az a tudás, amire ők szert tesznek, szerintem nagyobb értékű lesz, mint egy informatikus tudása. Ráadásul az MI azzal a fajta kreativitással, ami egy vegyészt vagy fizikust jellemez, még egy ideig nem fog rendelkezni.

Mit gondol a képzési terület jövőjéről?

A kémiának lassan vége. Legalábbis annak a formának, ami az ötvenes évektől jellemezte oktatásunkat, hogy mindenki diszciplináris módon  tanult általános, szervetlen és szerves kémiát. Látható a tendencia, ahogy az óraszámok zsugorodnak és végül tizenvalahány éven belül elenyésznek. Lesz szerintem néhány „versenyistálló” gimnázium, és a „vegyiparik” az országban, ahol majd nagyon keményen, diszciplináris  módon, nagy dózisban tanulják a diákok a kémiát. Közülük kerülnek majd ki az OKTV versenyzők, a kémia emelt érettségizők, a külföldi  egyetemekre pályázók. A többiek science módon kapnak mindenből egy minimálisat, ami valójában sehová sem lesz elég. Itt a szülők pénztárcájának vastagsága lesz a meghatározó, hogy megfizessék a magántanárokat, ha kémia irányában akar gyermekük elmozdulni. Pár év múlva mi is a kínai és indiai vendégmunkás kémikusokra és fizikusokra fogunk támaszkodni, ahogy azt az angolszász országokban már látjuk.

Ön a Gyöngyösi Berze Nagy János Gimnáziumban oktat. Hogyan tudja, milyen módszerrel a kémia szeretetét átadni a diákoknak?

Tudom, nagyképűen hangzik, de a diákok elsősorban a tanárt szeretik meg, és csak utána a tantárgyát. Aztán persze csalódnak. Remélem, hogy csak a tantárgyban. Kezdeti lelkesedésből felveszik a kémia fakultációt, aztán szembesülnek azzal, hogy ez a tantárgy nem az, amit elsőre elgondoltak. Nem csak a látványos kémcsőkísérletekből áll, hanem az elmélet megértéséből, alkalmazásából, példamegoldásból. És ez  utóbbiak sok lemondással járnak. A manapság elvárt „szórakozva tanulás” világában, ahol az azonnali jutalmazás alap, ott a kémia tanulása a  hosszútávfutás élményéhez hasonló. Az első négy kilométeren szenvedsz, szidod magadat, hogy miért álltál bele, kell ez neked, kérdezed folyamatosan magadtól. Aztán megjön a boldogság, és az utolsó kilométerek fájdalma is a boldogság ködébe veszik. De az első négy kilométer, az a vízválasztó. És szenvedni csak kevesen hajlandók. Hogy mégis mi az, ami a tanári pályán tart ennek ellenére? Múltkor az egyik kollégám  mutatott egy instás mémet a több tucatból, amit a diákok rólam készítettek. Egy mosolygó arcot ábrázolt, és a felirat valami olyasmi volt, hogy „Az arcod, mikor másnap három dogát írsz, de legalább lesz egy órád Ludányival”.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.