„A digitális eszközöknél is végrehajtható lenne egy határozott hátraarc” – interjú Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutatóval

Számos előadás és online is elérhető hanganyag, tartalom alkotója, amelyek révén valódi híd próbál lenni a kutatási eredmények és a való élet között. Mint mondja, sajnos ma sokan ismerethiány miatt „engedik” a gyermekeiket olyan digitális eszközökhöz, amelyekre nincsenek felkészülve. Bár a legfiatalabb korosztály a legveszélyeztetettebb, a közép- és felsőoktatásba készülők számára is fontos gyakorlati megközelítéssel szolgálnak a szakember megállapításai. „Amikor szeretnénk elérni, hogy a diákok tanulni akarjanak, figyelni kéne rá, hogy a motiváció a személyes vágyból eredjen” – emelte ki Uzsalyné Pécsi Rita neveléskutató, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára.

A cikk eredetileg az UNI in&out 2026 kiadványában jelent meg.

Nemcsak főiskolai tanár, hanem kórusvezető is a Pécsi Bazilikában. Abban, hogy ezt elvállalta, volt szerepe annak, hogy előadóművészi pályáról jött az oktatás területére?

Igen. A művészet, de különösen a zene mindig is nagy töltést adott, éppúgy, ahogy a munkám is. Egy amatőr kórust vezetek, ugyanis pont az érdekel, hogy mit művel a zene a hétköznapi emberrel. Kórusvezetőként és oktatóként is megérint, amikor azt látom, hogy egy tanulóból vagy egy kórustagból elő tudok hozni olyasmit, amire magától nem lenne képes. Nem rájuk erőltetek egy szerepet, hanem segítek, hogy ki tudjanak teljesedni, a „saját hangjukon” tudjanak meg szólalni úgy, hogy az a körülöttük élők közösségével harmóniában legyen. Ezt a szemléletet igyekszünk átadni az organikus pedagógia szakirányú továbbképzésünkön is, amelyet az Apor Vilmos Katolikus Főiskolán indítottunk.

Mekkora a népszerűsége a képzésnek?

Rengeteg az érdeklődő. Svájcból, Franciaországból, Olaszországból éppúgy jöttek hozzánk, mint mondjuk Nagyváradról. Nem csak pedagógusokat vonz a lehetőség: a jelentkezők közt volt már rendőr, orvos, közgazdász, polgármester és kosárfonó is. Van olyan is, aki másodszor vagy harmadszor is beiratkozik, és ilyenkor gyakran visszahalljuk, hogy az ismétlőket a képzésben később más szólítja meg, mint amikor először vettek rajta részt. Kihelyezett képzéseink is vannak: Budapesten mindig indul, emellett Szombathelyen és Nyíregyházán is volt egy évig, jelenleg Pécsett van több száz résztvevőnk. Jövőre Győrbe készülünk.

Sokat járja az országot, és hiánypótló valahol az a szemlélet, amit ilyenkor megmutat. Számon tartja, hogy pontosan mennyit utazik?

Havi 10 ezer kilométert teszünk meg általában. Nem csak az országot, hanem az egész Kárpát-medencét bejárjuk, a tanítás mellett kb. 400 előadásom van évente.

Miért éppen az organikus pedagógia gondolata ragadta meg, és mit jelent ez pontosan?

Egy katolikus szerzetes, Josef Kentenich álmodta meg a rendszert, és úgy érzem, nagyon rátapintott az élet ütőerére. Rengeteg előadást tartott, és az utódai gondoskodtak róla, hogy fennmaradjon a munkássága. Az ő mottója volt az is, amit magam is átvettem, miszerint a nevelés az élet szolgálata. Az organikus látásmód egész más, mint a mechanikus, vagyis a tudományos, elemző megközelítés. Utóbbi úgy közelít a megismerés tárgyához, hogy szétszedi és megnézi, hogy mi miből következik. A tanulásmódszer tani kutatások szerint viszont ezzel ellentétes az, amit művészi megismerésnek is hívunk: ami nem szétszed, hanem az egészből indul ki először és onnan megy le a részletekre. Bár minden iskola azt hirdeti, hogy az egész embert nevelik, sajnos ez ritkán sikerül. Az esetek túlnyomó többségében inkább az IQ-t fejlesztik a diákoknál, ami egyáltalán nem elég, sem a tudás megalapozásához, sem a személyiségfejlődéshez. Ezért kezdtem el foglalkozni az érzelmi intelligencia fejlesztésével. A művészet pedig egy nagyon jó eszköz ehhez.

Rengeteg kutatás és vizsgálat szól arról, hogy a 21. században milyen készségekre van a leginkább szükség. Hogy látja ezeket az időről időre változó listákat?

Bár nem gondolnám, hogy a munkaerőpiac az egyedüli fokmérő, de ha azt nézzük, hogy a munkáltatók milyen elvárásokat támasztanak, akkor elmondhatjuk, hogy például az OECD-vizsgálatok szerint is a legnagyobb igény az érzelmiintelligencia-készségekre van. Vagyis ami igazán számít, az a kommunikáció, a rugalmas gondolkodás, a kreatív problémamegoldás, a kudarctűrés vagy az empátia. Viszont pont az érzelmi intelligencia az a terület, amivel a hagyományos oktatás nem igazán foglalkozik. Eleve kiemelném, hogy miközben egyik oldalról a PISA vizsgálatai előtt rendszeresen leborul az egész szakma, arról ritkán beszélnek, hogy pont a PISA már 10 éve kimutatta, hogy minden képernyővel támogatott oktatás rosszabb tanulmányi eredményeket hoz.

Mi lenne a jó megközelítés a digitális eszközök kapcsán?

Azt könnyű belátni, hogy egy 12 évesnek nyugodtan el lehet magyarázni, hogy miként működik egy láncfűrész és milyen veszélyei vannak, bizonyára meg fogja érteni, és ha jól végeztük a dolgunkat, az átadott tudást vissza is tudja mondani. Ettől még nem adunk láncfűrészt a kezébe, mert őrült veszélyes, és még nincs kész rá, hogy irányítsa. Épp így a digitális eszközöknél is ügyelni kéne arra, hogy amíg az idegrendszerük nem áll rá készen, ezt az ingercunamit ne szabadítsuk rá a gyerekekre. Hiába akarjuk elérni, hogy célzottan használják az okoskütyüket, ha már hozzájuk kerül, nem csak matekfeladatokat fognak rajtuk végezni, amikor pár kattintással elmerülhetnek a szórakoztató médiában is. Ezért mondhatjuk, hogy igen vonzó hívószó ebben az életkorban a digitális tudatosság, de sajnos csak lufi, vagy elegánsabb kifejezéssel mítosznak is nevezhetjük. Minderről remek kutatások is készültek, csak sajnos ezen a területen sincs meg a híd a kutatások és az élet között. Pedig az oktatásban látjuk, mit művelnek a digitális eszközök a gyerekekkel. Ma már függő óvodások is vannak. Az egyik szakpszichológus kolléganőm sokszor mondja, hogy vannak olyan hatévesek, akiknek az idegrendszeri érettsége a hároméves gyerek szintjén áll. Van, hogy az óvodás gyerekek nem értik az emberi beszédet, mert nem társalognak velük. Ezért leáll a beszédfejlődés és ezzel egy sor kognitív képesség. Aki nem ismeri a témát, annak ez riogatásnak is tűnhet, de nem erről van szó. Azt pedig téves lenne hinni, hogy a mostani folyamat nem visszafordítható. Gondoljunk csak bele: pár évtizede még mindenhol dohányoztak. A bagózás kitiltását el se tudtuk képzelni, mégis, most már a legtöbb helyről száműzve van. Épp így a digitális eszközöknél is végrehajtható lenne egy hátraarc – ismétlem, legalább addig, amíg az idegrendszer, valamint a kognitív és érzelmi képességek meg nem erősödtek.

Mennyi képernyőidő lehet az optimális?

Hároméves korig a képernyőidő nulla kéne legyen. Szomorú, hogy nem tudtuk elérni, hogy például ne lehessen árulni babakocsira akasztható tablettartót. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan az ilyen eszközök használata már bántalmazásnak minősül majd, de addig még sokan sérülnek a felelőtlen eszközhasználat miatt. Arról, hogy a pici gyerekeknél milyen károsak lehetnek a digitális eszközök, az Amerikai Pszichiátriai Társaság már 2000-ben kiadott egy kiáltványt, amiben arra figyelmeztetik a szülőket, hogy a képernyőhasználat ebben a korban visszafordíthatatlan idegrendszeri károsodást okoz. Óvodáskorban is maximum 15-20 perc képernyőidőt szabadna engedni, de erre sincs szükségük. Az idegrendszer kisiskolás korban is maximum 40-45 percet bír el, és ilyenkor is fontos, hogy a tartalom vezetett legyen: a szülő szűrje meg, mit fogyaszt a gyermeke, nézzék együtt és beszéljék meg, amit láttak. Jó lenne, ha a házi feladatok sem a Kréta rendszeren érkeznének, hogy ezzel is segítsük, hogy ne kelljen feltétlenül képernyő elé ülniük alsós gyerekeknek. A mostani statisztikák szerint a 15-16 évesek napi 7 órát képernyőznek. A digitális eszközök pedig elveszik az időt az alvástól, a személyes kapcsolódásoktól és a mozgástól, vagyis mindattól, ami nélkülözhetetlen az idegrendszer és a szociális érzelmi struktúrák felépüléséhez.

Gyakran szó esik róla, hogy mennyire nehéz elérni, hogy a diákok motiváltak legyenek a tanulás te rén, amire adott válasz talán arra is megoldás lehet, mire váltsuk fel a képernyőidőt. Hogy lehetne fenntartani a figyelmet?

Először is ne a külső ösztönzőket erőltessük. Ne azzal akarjuk meggyőzni a gyereket a tanulás fontosságáról, hogy folyamatosan bizonygatjuk, hogy mennyire fontosak lesznek az eredményei a továbbtanulásnál. A belső motiváció a kapcsolódásból, a személyes vágyból, a kíváncsiságból kell felépüljön. Ám ezt kiöli a gyerekekből a klasszikus oktatási rendszer, amely elvárná, hogy a tanuló sose hibázzon. A teljesítmény-kényszeres iskolák miatt sok az önértékelés-zavaros fiatal. Az osztályzási kényszert magunk mögött kéne hagynunk, nem csak az kéne számítson, hogy ki kap ötöst. Az értékelési rendszerünk mond hatni még mindig rettentő primitív – tisztelet a kivételnek –, hiszen nem kapnak benne hangsúlyos szerepet az érzelmi intelligencia-készségek. Az önértékelés tükörből épülne, ha lenne ilyen tükör. Ezért jó lenne, ha nagyobb teret kapna az organikus oktatás, ahol a természetes kapcsolatokra, a biza lomra, a kötődésre, a belső motivációra, a játékra, a művészetekre, az érzelmi nevelésre és a tapasztalatokra helyezzük a hangsúlyt, és ezt tükrözné az értékelésünk is. Vagyis „azt öntözd, amit növelni szeretnél”.

Uzsalyné Pécsi Rita

• Házas, négy gyermeke és nyolc unokája van.
• A Liszt Ferenc Zene művészeti Egyetemen középiskolai énektanár, karvezető szakon végzett, az oktatás számos szintjét megjárta: óvodát és iskolát is alapított és vezetett, egyebek mellett tanított zenét, retorikát, pedagógiai pszichológiát, stratégiai és projekt menedzsmentet, illetve üzleti kommunikációt.
• Jelenleg az Apor Vilmos Katolikus Főiskola tanára, az Organikus Pedagógia Módszertani Központ vezetője, az Organikus Pedagógia Egyesület elnöke és a Pécsi Bazilika Bárdos Kórusának karnagya.

Még több értékes tartalom vár!

Az UNI in&out 2026 kiadványban olyan témákban mélyedhetsz el, amik valóban számítanak – oktatásról, jövőről, karrierről. Digitális és print formátumban is elérhető a shop.uniside.hu oldalon!