A magyar irodalom a világ élvonalában – Mit üzen Krasznahorkai László prózája a 21. századnak?

Eddig két magyar író neve vált halhatatlanná az irodalmi Nobel-díj hatására: Kertész Imre után több mint húsz évvel Krasznahorkai László kapta meg a rangos elismerést. Az ő művészete a világ végének látomását és a nyelv újjászületését egyesíti. Prózája bizonyítja, hogy a művészet még a pusztulás közepette is képes rendet teremteni, még ha csak a szavak szintjén is.

A Nobel-díj, és ami mögötte van

A Nobel-díj az emberi szellem egyik legmagasabb fokú elismerése. Alfred Nobel svéd feltaláló, az ipari korszak egyik legellentmondásosabb, mégis legnagyobb hatású alakja végrendeletében rendelkezett arról, hogy hatalmas vagyonát olyan alapítványra hagyja, amely évről évre jutalmazza azokat, akik „az emberiségnek a legtöbbet használtak”. A díj története több mint egy évszázadot ölel fel, és olyan alakokat emelt ki, akik munkájukkal nem csupán saját korukhoz, hanem a kollektív emberi gondolkodáshoz tettek hozzá.

A Nobel-díj eredetileg öt kategóriában került kiosztásra: fizika, kémia, orvostudomány, irodalom és béke – ezek szerepeltek Nobel végrendeletében. A közgazdasági tudományok díja később, 1968-ban csatlakozott ehhez a sorhoz, immár Nobel emlékére. A döntések mögött nemcsak szakmai, hanem erkölcsi, kulturális és politikai szempontok is meghúzódnak, különösen az irodalom esetében, ahol a díjazott nem pusztán esztétikai minőség, hanem világlátás, szellemi magatartás miatt részesül elismerésben.

A Nobel-díj eszméje a kiválóság univerzalitását hirdeti: a tudás, a humanizmus és a művészi érzékenység egyetemes erejét. Ám ez az egyetemesség mindig az egyéni hangból fakad. Az irodalmi Nobel-díj története ezt példázza a legjobban – minden díjazott egy külön világ, amelyen keresztül a század gondolatai, félelmei és reményei újraértelmeződnek.

Magyar tudomány és kultúra, nemzetközi térképen

A magyar szellemiség gazdag jelenléttel bír a Nobel-díjasok sorában. Tudományos téren többek között Lénárd Fülöp, Szent-Györgyi Albert, Hevesy György, Gábor Dénes, Harsányi János, valamint a közelmúltban Karikó Katalin és Krausz Ferenc egyaránt beírták magukat az elismerés történetébe. Ők mind azt bizonyítják, hogy a magyar gondolkodás ereje messze túlnő az ország határain: az invenció, a kitartás, a tudományos alázat és az intellektuális bátorság egyaránt jellemzi munkásságukat.

Karikó Katalin volt az első magyar nő, aki Nobel-díjat kapott – fiziológiai és orvostudományi kategóriában ítélték oda neki az elismerést 2023-ban (Fotó: Szegedi Tudományegyetem)

Az irodalmi Nobel-díjat azonban 2025-ig csupán egyetlen magyar író vehette át. Kertész Imre 2002-es elismerése mérföldkő volt a magyar kultúra történetében: életművében a holokauszt tapasztalata nem történeti tényként, hanem létfilozófiai kérdésként jelenik meg. A Sorstalanság hőse nem áldozat, hanem tudat: az ember, aki megpróbál értelmet találni a létezés abszurditásában.

Kertész könyvének nyelvezete lecsupaszított, szenvtelen, ugyanakkor kegyetlenül pontos – nemcsak elbeszél, hanem leleplez, megnevez, feltár. Az ő Nobel-díja azt jelentette, hogy a huszadik század legsötétebb fejezete végre a magyar irodalom közvetítésével is elnyerte méltó erkölcsi reflexióját.

Kertész életművében a történelem és a személyesség összefonódása, a felelősség és a túlélés dilemmája uralja a szövegeket. Művei azt a kérdést járják körbe, hogy lehetséges-e még embernek lenni ott, ahol a történelem már megszüntette az ember fogalmát.

Ez a gondolatkör, ha más esztétikai térben is, de újra felvetődik az idén Nobel-díjjal elismert magyar szerző, Krasznahorkai László prózájában is. Ott, ahol a világ nem egy múltbeli borzalomban ragadt, hanem egy vég nélküli, lassú apokalipszis felé sodródik.

A világ vége és a nyelv születése Krasznahorkai László prózájában

Krasznahorkai László irodalmi pályáját a nyolcvanas évek közepén kezdte, amikor első regénye, a Sátántangó megjelent. Ez a mű már akkor bemutatta azt a hangot, amely később az egész életművet meghatározza. A végítélet atmoszféráját, a remény és a pusztulás egyidejű jelenlétét. Krasznahorkai világában a történelem nem külső erő, hanem a tudat belső állapota. Az apokalipszis nem jövőbeli esemény, hanem a mindennapi tapasztalat mélyére szorult felismerés.

Stílusa különleges: hömpölygő mondatai, ritka központozása, hipnotikus ismétlődései a tudatfolyam és a litánia határán mozognak. Az olvasó nemcsak történetet kap, hanem részesévé válik egy nyelvi kísérletnek, amely a figyelem és a türelem legmélyebb tartományait mozgósítja.

Bödőcs Tibor humorista Facebook-oldalán gratulált a friss Nobel-díjasnak, méghozzá az Addig se iszik című paródiakötetéből kiemelt idézettel: „Ahogy a gyulai népi mondás tartja: rosszul nézel ki, Krasznahorkai-mondatba már ne kezdjél bele! Leghosszabb mondata nyolc egész hét méter és tizenhat centiméter, igazi sportsiker. Szereplői (azaz mi) a teremtés fogaskerekei között csikorgó homokszemek. Az ember tájidegen az Univerzumban, a helyzet kicsit rosszabb, mint reménytelen, de lehet ezt szépen is mondani, annyira, hogy a vályogfal adja a másikat. Szédülten, önkívületben tangózunk a sátánnal, potyog a vakolat, csöpög a csap, hideg a paprikás krumpli – de ki viszi le a szemetet?” (Fotó: Facebook / Juhász Anna Irodalmi Szalon – Szilágyi Lenke felvétele)

A Sátántangó (1985), Az ellenállás melankóliája (1989), a Seiobo járt odalent (2008) és a Báró Wenckheim hazatér (2016) mind a lét végső kérdéseit járják körül. Ezekben a regényekben a világ fokozatos széthullása nem pusztán társadalmi vagy erkölcsi válság, hanem metafizikai tapasztalat. Krasznahorkai hősei szorongó, tévelygő alakok, akik valamilyen elérhetetlen teljesség nyomába erednek, de mindig a saját belső káoszuk akadályozza őket.

„Egyetlen nagy gondolatrendszer helyessége sem az igazságán múlik” – írja Háború és Háború (1999) című művében. E kijelentés nemcsak filozófiai tétel, hanem ars poetica is: az igazság sosem a doktrínákban, hanem a keresésben rejlik. A szerző minden művében újra és újra szembesíti olvasóját azzal, hogy a rend, amelyre vágyunk, talán csak illúzió. És mégis ez a vágy mozgatja a művészetet.

Az apokalipszis esztétikája

Krasznahorkai prózája az apokalipszist nem végső pusztulásként, hanem állandó, lassan kibomló állapotként értelmezi. A világ folytonosan szétesik, de a szétesés maga válik a létezés formájává. Ez az esztétikai tapasztalat sajátos közép-európai szemléletet hordoz: a történelem terhével, a provincializmus és az univerzalizmus ellentmondásával, az elhagyatottság és a transzcendencia feszültségével küzd.

Az író nyelvhasználata ennek a széthullásnak a szavakba foglalása. A hosszú mondatok mintha maguk is az entrópia ellen küzdenének, hogy összetartsák a jelentést, mielőtt az végképp szétfoszlana. Az olvasó számára ez a stílus egyszerre kínzó és felemelő élmény: a világ határán állni, ahol a nyelv utolsó erejével még megpróbál valamit kimondani az emberről.

A második magyar irodalmi Nobel-díj jelentősége

A 2025-ös Nobel-díj odaítélése Krasznahorkainak nem pusztán egyéni diadal, hanem kulturális esemény. A Svéd Akadémia indoklása szerint életműve „az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét”. E mondat talán a legpontosabban ragadja meg azt, amiért prózája egyedülálló. A pusztulás, a széthullás, a reménytelenség ábrázolása nála sosem öncélú, hanem mindig a művészet, az emberi tudat és a nyelv túlélési képességét bizonyítja.

Krasznahorkai világa sötét, de nem nihilista. Az apokalipszisben mindig ott rejlik a megváltás lehetősége – nem vallásos értelemben, hanem a szellem kitartásában. A világ elnémulásának pillanatában a nyelv újra megszólal. Ez a paradoxon az ő irodalmi univerzumának középpontja.

A díj egyben a magyar irodalom újkori nemzetközi rangját is jelzi. Kertész után Krasznahorkai elismerése azt bizonyítja, hogy a magyar próza nem periférikus, hanem egyetemes kérdéseket hordoz. A közép-európai tapasztalat – a történelem kiszolgáltatottsága, a lét abszurditása, a szabadság keresése – az emberiség közös tapasztalatává vált.

Krasznahorkai üzenete és öröksége

Krasznahorkai László életműve arra figyelmeztet, hogy az irodalom nem vigasz, hanem felismerés. A felismerés pedig gyakran fájdalmas: a világ, amelyet ismerünk, széthullik, de a művészet képes mégis értelmet adni neki. Az ő prózája ennek a küzdelemnek a krónikája – a rend utáni vágy és a káosz elfogadása közti feszültség.

A Nobel-díj odaítélése is megerősíti, hogy az irodalom képes még a legnagyobb csendben is megszólalni. Krasznahorkai munkássága a 21. századi irodalom egyik legfontosabb tanúsága arról, hogy a nyelv, ha kell, új világot teremt a romokon.

——

A kiemelt illusztráció forrása: Niklas Elmehed © Nobel Prize Outreach.