Hallgass a belső hangodra! – Interjú Szabó Sipos Barnabás érdemes művésszel és festővel

Sokoldalú Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, aki bár festőnek készült, mégis a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma Egyetem) szerezte diplomáját. A képi világ mindig is központi szerepet töltött be Szabó Sipos Barnabás életében, aki ma már kiváló és ismert festő is.

A teljes interjú eredetileg az UNI in&out 2025 Innováció kiadványában jelent meg.

A művészetek és a művészi megnyilvánulás iránti elkötelezettsége páratlan, és a színművészetben és a szinkronszínészi pályán is kimagasló életmű az övé. Ma is játszik: a Soproni Petőfi Színházban a Furcsa pár Oscarjaként aratott nemrégiben sikert. Mint mondja: az, hogy színművészként is önazonosan tudjon megnyilvánulni, sok időbe telt, és az kellett hozzá, hogy saját magát adja bele és a saját szemléletével legyen jelen. „Hálás vagyok, hogy képes vagyok többféle művészi eszköztárral kifejezni magam, ami alapvetően a világ megértésében segít” – fogalmazott.

Mi kell ahhoz, hogy valaki jó színész legyen? Mi kellett, hogy te azzá válj?

Én kezdetben, és aztán elég sokáig vergődtem ebben a döntésem miatt, mert nem tudtam, hogy ezt az egészet eszik vagy isszák. Volt érzékenységem olyan értelemben, hogy szerettem az alapanyagát a színjátszásnak, szerettem a színműveket, a verseket, az előadói attitűd megvolt bennem, mert állandóan locsogtam – volt egy nyilvánosság és közösség felé való szociális közvetlenségem. Meg akartam magam mutatni, hogy szeressenek. Másfelől volt egy visszahúzódó lényem is, egy introvertált, magába forduló, önmagát elemző, belső világot járó valaki. Azért küzdöttem, mert nagyon határozott dolgokat kellett jó irányba tenni a Színművészeti Főiskolán ahhoz, hogy megélhessem a színészetet. Egyfajta bátorság kell ahhoz, hogy ki merjek állni a tömegek elé: nagyfokú őszinteség, de nem gátlástalanság, hogy oda tudjak állni és megnyitni magam. Nekem ez csak később ment.

Mi az az alaptulajdonság, amire egy leendő színésznek mindenképp szüksége van? Milyen eszköztárat kell kialakítania az évek során?

Leginkább a bátorságra. Alkatilag én például megfeleltem a színházi szakma elvárásainak: egy magas, fiatal srác, aki olyan hangbéli és testi adottságokkal büszkélkedhetett, amire azt mondta a szakma, hogy igen, ez jól fog kinézni, nagyon szép hősöket tud majd megformálni – jelentsen ez bármit is. És mondhatnám, hogy mi a probléma azzal, ha az illetőt beteszik egy helyre, és utána az isten nem veszi ki onnan. De később ez volt a csapda, hogy szenvedtem a Baradlay Richárdokban, holott a legkedvesebb szerepem Egressy Zoltán Portugál című darabjában volt, amikor a kocsmárost alakítottam – egyébként meglepő módon fiatalabban, mint ahogy a kollégák szokták játszani. A mai napig tudom még szó szerint, pedig 12 éve nem voltam ebben a szerepben a színpadon, és már talán jobban is menne, mint akkor. Azért is szeretem most Oscar Madisont, Walter Matthau híres szerepét a Furcsa párban, mert ebben is tudom használni a humoromat. Ehhez kellett egy hosszú, megélt élet. Persze mindenféle karakter elfér a színészvilágban, hiszen a színház mintákat mutat az életből.

Ott ugyanis nem lehet kaszkadőrt alkalmazni, míg egy filmben igen. És bár a színházban általában nincsenek helikopteres üldözések, azért vívni sem árt tudni. Ebben az is jó, hogy az eszköztárunk növekszik, amit később szintén bátran tudunk használni, ezáltal egyre színesebb alakformálásra leszünk képesek. És persze nyilván a beszéd is kell, és nem árt, ha az ember tud énekelni. Bár sok kollégát ismerek, akinek botfüle van, ettől még remek színész. Tehát ezek az eszközök. Az, hogy ebből mi adatik meg, azt az isten tudja, innentől a tehetséget szokták emlegetni, amik a tálentumaink, tulajdonságaink. Ezek segítenek meghatározni az egyszeri és megismételhetetlen mivoltunkat.

Említetted, hogy az a legfontosabb, miként tekint valaki a világra. Milyen ez a művészi szemlélet? Hogyan hallgassunk a belső hangunkra akár teljesen más területen is?

Az érzékenység elengedhetetlen, ami azt jelenti, hogy a dolgok erősebben hatnak a lelkivilágodra. Ehhez persze először ki kellene mondani, hogy van lelkivilágunk, és meghatározni, hogy az micsoda. Ami rajtam átárad, és átadom a művészi eszközökkel, az gyógyítólag hat: ezért kaptam a nyilvánosságot, a képi világot, a beszédet és mindazt a légkört, amit árasztok magamból. A repülőgép-vezetéshez is kell tehetség, és bizonyos fokú alkalmasságra mindenhez szükség van. Egy vajas kenyér megkenéséhez is lehet tehetségtelenül hozzáállni, de tehetséggel is. És ha valaki nagyon jó szendvicseket csinál, akkor talán szakácsnak kéne mennie, aki művészien fog főzni vagy a látványkonyhában válik világhírűvé. Ha valaki szeret beszélni és szerepelni, szép hangja van, jól ejti a szavakat, de leginkább XIV. Lajos emlékiratait szereti felolvasni, akkor vigyázni kell, mert lehet, hogy nem színész, hanem inkább politikus vagy ügyvéd lesz. Ha valaki hanyatt esik a lírától és állandóan költőket olvas, akkor előfordulhat, hogy az előadó-művészethez és a színészethez van köze, de az is lehet, hogy annyira elbűvöli a költők zeneisége, hogy dalszerző lesz. A belső hang azt jelenti, hogy irányt mutat, súg, hogy mi a te utad.

A teljes interjú ide kattintva olvasható el.